64. Fejezet*Szeretlek

A fejezet dala: Christina Aguilera - Say Something

Lépteim instabilak, ahogyan a lélekjelenlétem is. A levegőt szaporán kezdem el kapkodni, és valahogyan feltörnek az emlékeim, amikor a hasonló esetekre készítettek fel. Erre nem lehet. Nem lehet felkészíteni senkit sem, hogy egy ember a vérében feküdve fájdalmakkal küzd, s fagyos tekintettel rámered. Beljebb merészkedem, a fejem jobbra, majd balra fordul, de azonnal konstatálom, hogy ketten vagyunk az iroda fagyos falai között. A hideg kiráz, lúdbőr keletkezik a testem felszínén, s nagyot nyelek a látványnak köszönhetően, míg a lábaim ingadozva visznek előre a falnak támaszkodó, ülő személy felé, aki sápadt arccal, eltátott ajkakkal, s mocskos mosollyal az arcán néz rám. Bőre kissé verejtékes, melyhez a haja hozzátapad az idő során. Zilált külseje, és a körülötte keletkezett kisebb vértócsa gyomorforgatóan hat rám, míg az orromba a vér és a füst kellemetlen egyvelege kúszik.

– A szelíd kis Lea – mormolja, a nevemet szinte köpi, majd az arca eltorzul, s köhögni kezd. Vér csörgedezik le az ajakin, az állán, s válik lassan eggyé a ruhájával. Hangja halkan szól, de még a saját vérével körülvéve sem finomkodik a szavakkal. – Mindenki már csak rád vár.

– Miről beszélsz, Flor? – guggolok le tőle tisztes távolságba, hogy a tekintetünk könnyedén találkozzon.

Felnevet, de nem olyan erőteljesen, hogy az teljes mértékben elérjen hozzám. Kezét az oldalához szorítja, fejét a falnak veti, s a szemhéjait egy pillanatra lehunyja, s mélyen magába szívja a levegőt.

– Nem vagy ostoba – ingatja meg alig észrevehetően a fejét. – Harry ezt imádta benned. A mocskos ártatlanságod, azt, hogy nem tudott átverni, azt, hogy ott voltál, amikor kellettél. Még engem is kilöktél a szerepemből.

– Milyen szerepből? – oldalra csuklik a feje, a mellkasa lassan emelkedik, és süllyed. Mögöttem léptek hangja jelzi Niall közeledését, akire a vállam felett nézek. Megáll az asztalnál és ott kezd kutakodni.

– Lea, ne okozz az utolsó perceimbe csalódást.

Niallre nézek, aki hasonlóan értetlenül hallgatja a lány szavait, míg a keze az asztalon pihenő papírok között lavíroz. Visszafordulok a lány felé, aki egyre laposabbakat pislog, a szája olykor megrándul, s a vérző hasfalánál a szorítása is látszólag gyengülni kezd.

– Nem kellene hívnod egy mentőt, Niall?

– Te is tudod, hogy ide senkit nem hívhatunk – rázza meg a fejét kissé. – És szerintem te sem akarod, csak a régen ismert lelkiismereted tér vissza.

– Mit nem mondasz el? – állok fel, s közelebb lépek hozzá.

– Lea, Lea... Lea – egyre halkabban, mondhatni, hogy saját maga visszhangja a lány. – Gondolkozz, csak egy picit.

Mocskos, fanyar vigyorra húzódik a szája, a haja az arcába omlik, s ismételten egy fintort mutat.

A gondolataim cikázni kezdenek, míg a lányra meredek, s a rossz érzés ismételten teljesen átjárja a testemet. A szívem fájdalmasan kezd sajogni, míg a levegőt kapkodni kezdem. Zúg a fejem, a napokban történtek eggyé olvadnak, nehezen tudom beazonosítani a cselekmények sorrendjét, ahogyan az emberek száját a szavak, a kemény vérfagyasztó fenyegetések elhagyják. Majd megjelenik előttem a kép, amikor Harry elviharzik Florral az oldalán.

– Hova vitték? – lépek közelebb nem törődve semmivel. Nevetése köhögésbe torkollik. – Hova vitték, Harryt? Ne szórakozz velem – fogom meg az állánál fogva, s arcát magam felé fordítom, hogy erőtlen pillantásával engem lásson.

– Ha nem utálnálak ennyire, se mondanám el – köpi az arcomba a szavakat, mire másik kezem kegyetlenül csúszik a sebére. A vére elborítja az ujjaimat, míg ő felkiált, a szemhéjait összecsukja.

– Flor, életed utolsó perceiben legyél fair, és gondolj arra, hogy veszélyben van a férfi, akihez kötődsz!

Elveszem a kezemet, mire visszateszi az övét, s könnyes arccal néz rám. Arcán harag, fájdalom, gyűlölet, megvetés és valahol a szeretet jele is megmutatkozik. Reménykedem abban, hogy a száját kinyitja, és elmondja, hogy mindent elmond. Igyekszem nem naiv lenni, de élete utolsó perceiben, mélyen remélem, hogy jót fog cselekedni.

– Fogalmam sincs, hogy hova vitték – motyogja.

– Ne hazudj!

– Lea – fogja meg Niall a felkaromat.

– Engedj – sziszegem az arcához közel a szavakat, de semmit nem tesz. – Niall, az Isten szerelmére! A gyerekem apja veszélyben van, de pedig szabotálod a dolgot. Az ő felükön játszol? Vagy még mindig a rendőrség oldalán állsz?

Kék íriszeibe meredek, amelyek semmilyen jelet nem adnak. Még soha nem adott nekem az eddigi beszélgetéseink során rendes választ arra, hogy még mindig szándékában áll Harryt a rácsok mögé küldeni, de azt hiszem, hogy ez jelenleg teljesen lényegtelen, hiszen nincs kétségem afelől, hogy az élete forog kockán. Emiatt sem tűröm, hogy Flor egy apró irányt se mutasson nekünk. Ha ezt úgy kell elérnem, hogy fájdalmat okozok neki, megteszem.

– Tudod, hogy segítek megtalálni Harryt...

– Hogy learasd a babérokat, és lecsukasd utána? – teszem fel a kérdést, bár valójában nem várok rá választ. – Nem érdekel – visszafordulok a lány felé, aki egyre erőtlenebbé válik. Leguggolok újfent, és mélyen a szemeibe nézek, amelyek szinte már valószínűsítem, hogy ködösen néznek vissza rám. Látszik, hogy kezdi eszméletét veszteni. – Flor, valamit mondj. Hova mehettek? Mit emlegettek Henryék a legtöbbet?

Ajkait eltátja, apró mozzanat követi ezt, de már csak egy utolsó lélegzet, a feje lebukik, a keze pedig leesik a padlóra. Kinyújtom a kezemet, a szemhéjait lecsukom, s felállok. Niall követ a pillantásával, de én csak gyorsan gondolkodni kezdek, az általam ismert helyek pörögnek le a fejemben újra, s újra, míg a papírokat fötröm, és a fiókokat rántom fel.

– A ház – nézek Niallre, aki értetlenül mered rám. – A birtok alatt van egy föld alatti járat. Ott tartotta fogva Lukeot! A birtok üres amúgy is, és biztos vagyok abban, hogy amíg nem érek oda, kegyetlenül bánnak Harryvel!

– Nem fogják megölni, Lea. Oda fogunk érni!

– És ez sem rajtad fog múlni.

Szinte futólépésekben hagyom el a helyiséget. Niall a nevemet ismételgeti, de nem érdekel. Így is már túl sok időt pazaroltunk el, túl sok időbe fog telni, amíg a birtokhoz érünk. A torkom összeszorul, s a horrorisztikus képzeleteimet inkább el is üldözöm, s mélyen reménykedem abban, hogy időben érünk oda.

Bemászok a vezető ülésbe, a motor pedig azonnal felbőg. Niallnek szinte másodpercei vannak, ahogyan beszáll mellém. Mégsem várom, hogy becsukja az ajtót, és esetlegesen be is kösse az övét. Szinte porfelhőt hagyok magam után az úttesten, pár sofőr a dudára könyököl, de elengedem a fülem mellett a dolgot, és a gázra lépek még erőteljesebben.

***

A fékre taposok, a kesztyűtartó felé nyúlok, míg Niall értetlenül áll a dolog előtt, én előkapok egy fegyvert, amit Harry mindig is itt tartott. Kilököm az ajtót, a lábaim a betont érik, és a nyitott kapun szinte beszáguldok fejvesztve. Kocsik állnak a főbejárat előtt, de egy lélek sincs jelen.

– Lea, nem ronthatsz be csak így. Egyből lelőnének! – elkapja a felkaromat, mire a körém fonódó ujjakra meredek egy másodperc erejéig.

– Niall, kérlek, ne baszakodj velem! Harry odabenn van, és kétségem sincs afelől, hogy Liam is. A barátaid! Hogy lehetsz ilyen nyugodt?

– Terhes vagy, itt sem kellene lenned – mutat rá a valóságra.

– Lehetséges, de akkor te is otthon ülnél és várnád a csodát. – rántom ki a kezemet a szorításából. Tudom, hogy túlságosan is keményen fogalmazok, de elegem van az istápolásából. Soha nem bocsájtanám meg senkinek, s magamnak sem, ha Harrynek komoly sérülése keletkezne, vagy még rosszabb dolog.

Megnyújtom a lépteimet, a pár lépcsőfokon szinte felszaladok, míg a nyitott ajtón is belépek. A fegyvert biztosan fogom a kezemben, ahogyan azt a képzésen elsajátítottam. A ház szinte érintetlen, nem igen lehet látni, hogy itt a maffia emberei is megfordultak. Niall követ, de én határozottan a konyha irányába megyek. Nem igazán figyelek arra, hogy a lépteimet miként is teszem meg, hiszen biztos vagyok abban, hogy várnak rám az első perctől kezdve.

A lépcsőfokokon határozottan megyek le, a hideg közegbe, ahol gyér fény biztosítja a látáshoz szükséges viszonyokat. Jobbra pillantva a már általam ismert helyiségből fény árad, s férfihangok szűrődnek ki, de egymás szavába vágnak, így semmit sem értek meg belőle. Hátranézek Niallre, aki hasonlóan hozzám, egy fegyverrel a kezében lépked. Ő már jobban figyel a halk lépteire, velem ellentétben. Visszafordítom előre a fejemet, s a lámpával bevilágított helyiség ajtajából árnyék közeledése tűnik fel. Nem hátrálok.

– Csatlakozott hozzánk a kis menyem is – egy mély, Harryéhez eléggé hasonlító hangot hallok meg, és a tulajdonosa ki is lép az árnyékából. – Gyerek beljebb nyugodtan – vigyorodik el, s alapból ráncos arcán még több ránc keletkezik a mosolyának köszönhetően.

Még mindig a ravaszon tartva az ujjamat lépek közelebb, Niallre pillantok, aki nincs már mögöttem, ám ez sem tántorít el. Ahogyan a takarásból kilépek, meg is indulok Harry irányában, aki a földön térdelve, hátra kötözött kezekkel, felduzzadt, véres arccal mered rám. Haja az arcába lóg, verejték és vörös vér egyvelege borítja a testét, amelyről hiányzik a felsője.

A szemeim könnybe lábadnak, nagyot nyelek, a tekintetünk pedig nem engedi el a másikét. Már is a fejemet vesztem, és csak arra tudok koncentrálni, hogy mellé essek és a karjaimba vonjam. Mellkasa neki is sűrűm emelkedik, zöld íriszeiben fájdalmat látok megvillanni, én pedig feladva engedek a gyengeségemnek és a könnyeim utat törve maguknak gördülnek végig az arcomon, míg a nyakánál egyik kezemmel átölelem, s ujjaim a hajában vesznek el.

– Mennyire romantikus pillanat – veti oda Henry az egyik sarokból.

– Igazán remek lányt sikerült találnod, fiam – az öreg felé nézek, akinek a nevét sem tudom, de nem is érdekel. Csak az undort és a megvetést táplálom feléje. – Nincs is szebb tudat annál, hogy a második unokám is meg fog születni, aki reményeim szerint fiú lesz.

– Soha nem fogod látni! – szűri a fogakat szaggatott lélegzettel Harry a fogai között.

– Fiam – hátra tett kezekkel, méreg drágának tűnő öltönyben mászkál, míg Harryt méregeti. Közeledni kezd felénk, de felemelem a kezemet, s a fegyver csövét pontosan felé tartom. – Ugyan, édesem, egy család vagyunk – széttárja a kezeit, míg Luke és Henry felröhögnek.

– Sejtelme sincs arról, hogy mi a család fogalma! – kiáltok fel, míg egyik kezemmel mindig ölelve Harryt, aki több sebből is vérzik. A felrepedt száján már megalvadt a vér, míg az öklök nyomai a testét borítják.

– Miért neked talán van? – néz végig megvetően rajtam. – A fiam szinte kivásárolt téged, ha nem akarom onnan kezdeni a mesét, hogy te jöttél, hogy eláruld őt. Ez az ostoba még arra sem volt képes, hogy lássa, soha nem érdemelne meg egy ilyen lányt, és nem csak nyaralási szándékkal jöttél.

Harry teste megfeszül az érintésem alatt, de én biztosan tartom a fegyvert, ám az öreg nem rendül meg.

– Annyira ostoba, mint az anyja volt – jelenti ki. – Azt hitte, hogy egy lövéssel végezhet velem! Nem győződött meg arról, hogy valóban megölt-e. Ilyen embert nevezzek a fiamnak, és fogadjak a családomba, aki meg akart ölni?

– Nem vagyok a fiad! – sziszegi Harry, s vérben forgó szemekkel mered az apjára. – Anyát pedig ne merd a szádra venni! Egyetlen rossz döntése volt, hogy szóba állt veled!

– Remélem ezt te is hallottad, mert ezek szerint te is olyan ostoba vagy, mint a volt feleségem. De nem egy kis szócsata miatt jöttem ide – ingatja meg a fejét, s a felé tartott fegyver egy másodperc töredékére sem tántorítja el.

– Ha van magában emberség, elenged minket!

Felnevet és ismételten felénk fordul.

– Lea, Lea, Lea …. – még mindig nevet. – Tudod, már ott leírtad magad, hogy egy maffia körében mozgó fiúhoz épültél be, és naivan elhitted, hogy Harry soha nem jön rá. Eléggé mulattató volt a kettőtök kapcsolatát végigkísérni, ahogyan Luke karjaiba szaladtál, vagy éppen Henry és Harry cseréjét könnyedén elhitted. Nem szokásom megkegyelmezni annak, aki az életemre próbál törni. Nem, nem... de most már ezzel is tisztában vagy. Viszont van egy ajánlatom.

– Ajánlat? – Harry hevesen rázza a fejét, én pedig a lehetetlennél is közelebb igyekszem hozzá, de Luke odalép, és egyszerűen, könnyedén ránt fel és vonszol a másik sarok irányába. A váratlan közeledésének köszönhetően a fegyver kiesik a kezemből, és messze tőlem hever a beton kemény, hideg felületén. A dohos szag az orromba kúszik, s rángatózni kezdek Luke szoros kezei között, amelyek a csontig ható fájdalmát okozzák.

– Nem lesz semmilyen ajánlat! Engedjétek el, engem akartok, őt engedjétek el! – próbál meg Harry felállni, mire Henry a combját eltalálja egy golyóval.

– Ne! – kiáltok fel, a könnyeim folyamatosan gördülnek végig az arcomon megállíthatatlan iramban. Fáj látni, ahogyan Harry arca eltorzul, a vére pedig elkezdni megszínezni a nadrágját, s a betonon is nyomot hagy maga után.

– Mindig egy túlbuzgó gyerek volt – rántja meg a vállát könnyedén Henry, én pedig még erőteljesebben próbálok Luke ellen fellépni. – Te is kaphatsz, ha nem bírsz magaddal – közelíteni kezd felém. – Még jár Luke és az én részemről is egy-egy golyócska – húzza végig az állam vonalán a fegyvere csövét, mire elrántom a fejemet, ő pedig mélyről jövően felröhög.

– Elég lesz fiúk, ne legyetek tiszteletlenek – szól rájuk az öreg. – Az ajánlatom, hogy hazajössz velünk, kihordod a gyereket, aztán távozhatsz, vagy nem... – fröcsögi a szavakat. – Részletkérdés.

Harry felmordulva ismételten megpróbálkozik a lábra állással, de még egy golyót kap ugyan abba a combjába. Ordítás, még több vér és teljesen leül a földre. Keservesen sírok, nem érdekel, hogy kik a szemtanúi, s kik nem. Az ajtó felé pillantok, ahonnan egy fegyver kibiztosításának a hangja visszhangot ver a falak között. Niall feszesen fogja a fegyvert Henryre, aki hasonlóan már a szőke srác felé tartja a sajátját.

– Elég lesz ebből – kimérten mondja, és fogalmam sincs, hogy mire várt eddig.

– Kezdtem hiányolni a másik rendőrségi embert a csapatba – nevet fel Luke a hátam mögül, mire hasba könyökölöm, s kirántom magam a fogságából. Elnyúlok a saját fegyveremért, és elsőként Lukera lövök, aki a hasához kap. Közeledni kezdek Harry felé, akinek már könnyek sorakoznak enyhén borostás arcán. Ekkor még egy fegyver elsül, és Henry, Luke mellé lép, de Niall az ajtó fedezékéből lő a srácra, akit hasonlóan eltalál, ám vele szinkronban még egy fegyvernek a hangja hasít a levegőbe, és a golyó célt találva Harry mellkasába fúródik. Felkiált, én is vele együtt, eldobom a sajátomat, és felé nyúlok kapkodó sírás közepette, míg ő is egyre erőteljesebb hangon ad a fájdalmának. Magamhoz ölelem, nem érdekel már semmi, senkire sem figyelek, csak Harryt szorítom magamhoz, akinek könnyei a pólómon hagynak nyomot a vérével együtt. Kezeim a háta mögött gyorsan mozognak, s szabadítják ki a kötéllel összefogott csuklóit.

– Harry, Harry nézz rám! – feje az ölembe csúszik, a szemei lusta pislogásba kezdenek. – Ne, csukhatod be a szemed, bébi, nem teheted ezt – megfogom a kezét, a hasamra simítom, míg másikkal az arcát simítom újra, s újra végig. A nevét ismételgetem, a könnyeim az arcára esnek, s eggyé válva gördülnek tovább az övéivel. – Nem adhatod fel, Harry. Nem teheted ezt! – ujjai kissé megmozdulnak, ezzel a pocakomat megsimítja, míg a levegőt kapkodja, s nagyot nyel. Mindent kizárok, csak rá koncentrálok, lejjebb hajolok, az ajkaink egy pillanat erejéig összeérnek. Niall szavait valahonnan messziről hallom, hogy már hívta a mentőket. – Mindjárt jönnek, és rendben leszel. Fel fogsz épülni, hallod? – megfogom a kezét, az ujjaink egybefonódnak, megszorítja, de messze nem olyan erős, mint ezelőtt volt. A tekintetünk egybekapcsolódik, majd a szájára pillantok fátyolos szemekkel.

– Szeretlek – erőtlen suttogás mindössze, amit hallat.

– Ne! Harry, ne...! – keserves zokogás tör fel belőlem, ahogyan arcát a kezeim közé veszem, de semmit sem reagál, a mellkasa nem emelkedik fel ismétlődően, a csodás ajkai nem formálják már a vallomásának édes szavát, s mélyen búgó hangja már nem kúszik a fülembe. – Kicsim, Harry.. – csuklik el a hangom, s arcomat az övéhez simítva minden hitemet elvesztem, úgy, ahogyan őt is a fagyos, komor betonfalak fogságában.

~ The End ~

63. Fejezet*Instabil léptek nyomai

A fejezet dala: Selena Gomez - The Heart Wants What If Wants

Még mindig a szoba ajtajára meredek keményen, s hitetlenkedve, hogy képes volt tényleg az éjszaka közepén Flor egyetlen szavára elrohanni. Annyira abszurdnak gondolom az egészet, azt, hogy megjelent. Állítása szerint ez a ház nemrégiben lett vásárolva, s senki nem tud róla. Nem lehet ennyire ostoba, nem.. nem teheti meg, hogy egyedül hagyja el azzal az ócska nőnek nem nevezhető lénnyel a házat. Ő is tudja, hogy milyen fenyegetettség leselkedik rá odakinn, s abban sem kételkedem, hogy Henryék már erről a házról is tudomást szeretek.

Elindulok nagy lendülettel az ajtó irányába, de mielőtt odaérnék teljesen, az kinyílik. Először megkönnyebbülten, reménnyel telve pislogok nagyokat, hogy a vissza érkező férfit az ölelésembe vonjam, de a mosolyom lankad, ahogy Niall arca, és szőke haja tűnik fel.

– Hé, minden rendben? – lép beljebb, maga mögött meg be is csukja az ajtót.

– Niall, hogy lenne bármi is rendben, amikor Harry elrohant?

– Csak nem féltékeny vagy?

– Micsoda? Nem, ezen már régen túl vagyok. Tudom, hogy senki nem kell neki – rázom azonnal felsóhajtva a fejemet meg.

– Akkor?

– Niall, ne legyél ennyire kicseszett naiv! – szinte már felkiáltok, s a hajamat kiseprem az arcomból, majd a kanapéra rogyok.

– Túl sok időt töltöttél a barna hercegeddel – foglal helyet kissé arrább tőlem. Mosolyog, de látom, hogy nem őszinte a széles vigyora.

– Ne a szókincsemet osztályozd – emelem égnek a tekintetemet, a lábaimat pedig magam alá húzom. – Tudod nagyon jól, hogy mi a problémám. Hogy mi miatt is aggódok.

– Tudom, de felesleges, és nem tesz jót, ha idegesíted magad. Harry tud magára vigyázni, ezt te is nagyon jól tudod.

– Niall, nem éppen azt mutatja az elmúlt napok eseménye, hogy annyira tud magára vigyázni!

– Lea, Harry erős, most pedig, hogy tudja, apuka lesz, bármit meg tesz annak érdekében, hogy mielőbb épségben visszaérjen hozzád.

– Remélem nem veszed be, hogy ez csak egy véletlen egybeesés.

– Bármi is legyen, Liam ott van vele. Neked pedig pihenned kell – áll fel, s felém nyújtja a kezét.

– Ígérd meg, hogy visszajön!

– Visszajön – mosolyog rám biztatóan.

Az övébe csúsztatom a kezemet, s felállok. Szoros ölelésébe von, a hátamat megnyugtatóan simogatni kezdi, míg én félve kapaszkodok meg a felsője anyagába. Lehunyom a pilláimat pár másodperc erejéig, s igyekszem magamat lenyugtatni, s tényleg betudni az egészet egy ócska rendőri próbálkozásnak. Niall felvezeti a kezét, a tarkómon is megismétli a nyugtató mozdulatait.

– Becsomagoltál már?

Kérdése hallatán megfeszülök, s lassan eltávolodok tőle. A kék íriszeibe meredek, a vérem forr, s a szavak, amelyek elhagyták a száját egy pofont érdemelnének.

– Nem mondták még, hogy olykor jobb, ha befogod a szádat? – lépek el mellette, s az ágyra mászok.

– Lea, te is tudod, hogy az a legjobb nektek, ha Gemmáékkal tartasz. Harry pedig nyugodtan el tudja intézni az egész ügyet, hogy utána minden rendben legyen. Nyugodtan tudnád a világra hozni a kicsit.

– Nem érdekel, nem hagyom magára! Nem fogom engedni, hogy bármi baja is legyen. A gyerekem apja, az a férfi, aki a gyűlölet és az imádat határán táncol nálam, hiszen hajszálvékony a két érzés között a határ. Néha az őrületbe kerget és messze szaladnék tőle, máskor viszont mindennél jobban vágyom a megnyugtató ölelésére. Az a férfi, aki elérte, hogy mindent felborítsak, semmi se érdekeljen, és csak is azt a mocskos világot lássam, amiben ő él, néha szép felszínes dolgokkal. De ez a mi világunk. Ő egy érző ember, még ha nem is mutatja ki, de szeret és hasonlóan mellettem maradna fordított esetben.

– Igen, de férfi..

– Ne – emelem fel a kezemet, hogy fogja be. – Ne gyere nekem ezzel a hím-soviniszta kifejezéssel, mert komolyan megütlek!

– Jól van kis harcos – vigyorodik el ismételten. – Jobb, ha szunnyadni megy az anyaoroszlán, mert ha hazaér Harry és karikásak a szemeid, nem fog jót állni magáért.

Eldőlök, a takarót magam mellé húzom, hogy öleljem, ahogyan régebben is tettem, amíg Harry nem lépett az életembe.

– Jó éjszakát!

– Neked is – oltja le a villanyt, s végre elhagyja a helyiséget az ostoba kijelentéseivel, a feltételezéseivel karöltve.

***

A kezem kinyúl, s végigsiklik a lepedő selymes felületén, amely hidegen formálódik az ujjaim mozdulatát követve. Lassan elkezdek pislogni, s még egyáltalán nem érzem magam kipihenten, de a sok kusza gondolatnak köszönhetően pár óra forgolódás, értelmetlen hánykolódás után sikerült elaludnom. Most pedig a fénnyel küzdve próbálom elérni, hogy teljesen magamhoz térjek, ahogyan a hátamra fordulok, annak reményében, hogy Harry mögöttem, kissé elnyílt ajkakkal szuszog, míg a mellkasa egyenletesen emelkedik, s süllyed.

Csalódás tör rám a hasonlóan hűvös ágyneműnek köszönhetően, amely fogad. Kinyújtózkodok, s felülök bármi jel utána kutatva, amely arra enged következtetni, hogy valamikor hazaért. A csalódás még magasabbra hág bennem, de nem akadályoz meg abban, hogy kimásszak az ágyból gyorsan egy ásítás közepette. A kócos hajamba túrok, s ahogy vagyok már fel is rántom a szobánk ajtaját, a lábaim szaladva veszik az akadályt a lépcsőn, míg a csendes nappaliba le nem érek, ahol minimális hangerővel mese szól a televízióból. Lotti a szőnyegen ül pár játékkal, míg a kanapén Niall és Gemma a reggelijükön nyammognak. A fejemet kapkodom, míg ők értetlenül merednek rám, Lotti pedig csilingelő, reggeli hanggal köszönt.

– Hol van? – nézek Niallre annak reményében, hogy kinyög valami értelmeset, elfogadhatót. – Niall, hol van Harry? A fiúkkal beszél valahol? – még mindig hallgat, míg a tányérját az kis asztalra helyezi, s feláll. Közeledni kezd felém, de én hátrálok annak ellenére, hogy tudom, semmi félnivalóm. – Niall, ne cseszekedj velem! Nem most van itt az ócska viccek ideje. – egymás tekintetébe meredünk, én pedig már ordítanék a szívem szerint, miközben a vállainál fogva meg is ráznám, hogy végre észhez térjen. – Nyögj már ki valamit!

Gemmára nézek, aki szintén abbahagyta a reggelije elfogyasztását. Kapkodom kettőjük között a tekintetemet, a szívem kihagy pár ütemet, s a rossz érzés azonnal maga alá is temet.

– Még nem jött haza, Lea – mondja Niall.

– És ezt így közlöd?

– Biztos minden rendben, ne gondold túl a dolgokat – mondja Gemma, mire zavarodottan rá kapom a pillantásomat. Komolyan gondolja ezt az elmúlt napok forgatagával együttesen? Nevetséges!

– Ezt még ti sem hiszitek el – bökök feléjük, majd Niall mellett el is viharzok fel az emeletre.

Magam után becsapódik az ajtó, de hidegen hagy a hangos csattanása. A fürdőbe a csaphoz igyekszem, ahol a fogaimat erőteljesen kezdem el megsikálni, míg a gondolataim vadul cikáznak a fejemben. Szőke hajam ide-oda leng, olykor előre hull, mire megelégelve a tettét egy kusza kontyba fogom össze a fejem tetején. Kiöblítem a számat pár perc elteltével, majd megmosom az arcomat, s már el is hagyom a helyiséget. Niall tűnik fel, de nem szentelek neki különösebb figyelmet.

A gardróbban az egyik polcról lekapok egy rövidnadrágot és egy atlétát. Elkezdek átöltözni, másodpercek töredékébe telik mindössze, míg az anyagokat magamra rángatom. Kikapok egy táskát, s őrült módjára a szobában igyekszem minden fontosnak vélt dolgomat a mélyébe dobálni. Niall semmit sem szól, és szerintem ez a legjobb, amit most tehet. Telefonom az egyedüli, amely a kezembe marad, a táskám pántját a vállamra csúsztatom, s a névjegyzékben az ujjam türelmetlenül jár, míg Harry nevére menve a fülemhez emelem a készüléket. Kicseng. Szemeim Nialléval találkoznak, aki a mellkasa előtt összefont kezekkel mered rám, míg én a sokszoros csengést hallom. A végén kisípol a telefon, én pedig újra próbálom.

– Lea, hova indulsz?

– Megkeresem Harryt, ha már te ennyire tétlenül ülsz itt – mordulok rá, s ellépve mellette hagyom el a hálószobát.

– Ne legyél egy őrült! – hangos lábdobogások adnak tanúbizonyságot arról, hogy utánam igyekszik, de valahogyan az én lépteim határozottsága és ereje, felülmúlhatatlan.

– Mi történik? – Gemma kutakodó hangon fordul Niall felé, de én már ki is lépek a meleg, szicíliai napsütésbe.

– Megőrült! – kiált fel Niall, s tovább szalad utánam, míg én az autó felé lépek. – Lea, legyél már eszednél, az Isten szerelmére! Harry megöl, ha csak az egyik hajszálad is meggörbül!

– Én pedig téged, ha neki valami baja lesz – vetem oda, s bemászok az elülső ülésre.

A motor felbúg, Niall pedig bemászik mellém.

– Van egyáltalán jogosítványod?

– Jelenleg ez sem érdekel – hajtok ki az udvarról, meg sem várva, hogy Niall becsapja a kocsiajtót. Él pillantást vetek a férfira, aki reménykedő arccal méreget. – Ne aggódj, van – nyugatatom meg, bár megérdemli, hogy bizonytalanságban hagyjam az utunk során.

– Hova megyünk?

– A klubhoz.

Az út kimondottan csendesen telik. Niall semmilyen megjegyzést nem tesz a vezetési stílusomra, s a korlátozások megszegéséle, miután megfenyegetem, hogy a város és a ház között félúton kiteszem, s mehet arra, amerre jár. Az ujjaim már elfehéredve fonódnak a kormányra, s fájdalmasan lüktetnek, ellentmondva a vad szorításnak. Lábam a pedált szinte az ütközésig nyomja, az autó könnyedén száguld az üres úttesten, amelyen csak olykor jön szembe egy-egy jármű.

A városba beérve már lassul a tempó, mert az autósok ráérősen vezetnek, bár a dudák kemény szólama meg is szólal olykor. Türelmesen nyújtózok az ülésemben, hogy valami kibúvót lássak, s meg tudjam előzni az előttünk levő emberek sokaságát, akik pillanatok alatt mennek az agyamra. Niall próbál magyarázni, hogy nyugodjak meg, mert ha két perccel később érünk oda, akkor sem lesz az ég világon semmi baj. Kezemmel megkeresem az övét, és a szájára nyomom, hogy végre fogja be és ne idegesítsen feleslegesen, így is még pengeélen táncolok, s akkor fogok megnyugodni, ha Harry a karjaiba zár és biztosít arról, hogy az ég világon semmi baj nincs.

Teljesen a fékre lépek, az autó kerekek csikorgása közepette áll meg a szórakozóhely előtt, ahol már magam sem tudom, hogy mikor jártam utoljára. Kivágom az ajtót, nem érdekel semmi, csak a bejárat felé igyekszem. Az ajtót belököm, és a hangos zenével körülvett tágas helyiségbe lépek, amely kong az ürességtől. Lábaim a földbe gyökereznek, ahogy a tekintetem végigszalad az egész belsőtéren. Nagyot nyelek, s elindulok lefelé a lépcsőn a táncparkettre. Az asztalok, a bárszékek nagy része fel van borulva, az üveglapok szilánkjaikban hevernek a földön, a háttérben pedig az értelmetlen zene zúg.

– Kapcsold ki! – kiáltok Niallnek. – Kapcsold ki ezt a zenét!

Niallt a szemem sarkából látom elviharozni a pult irányába, ahol is felsiet az emelvényre, s pár pillanat múlva csend száll le a szórakozóhelyre. A színes fények helyét a rendes lámpák veszik át, a szemeim pedig valamit kutatva néznek újra, s újra körbe. A bárpultnál a poharak, az üvegek tartalmával ragacsos, foltos egyveleget alkotnak. Ujjamat a fa pultra helyesem, s pár golyó ütötte nyomon végig is szalad. Nagyot nyelek, s a lábaim az iroda irányába visznek, melynek ajtaja behajtva fogad, bár kemény horpadással a külsején. Meglököm, s a látvány, amely odabenn fogad, eléri, hogy a szemeim könnybe lábadjanak, a szívem megáll, kihagy pár heves ütemet, s remegő lábakkal merészkedek beljebb a véres foltokra meredve.  

Facebook csoport: Alexa S. blogs