48. Fejezet*Egybeolvadó vérnyomok

Felpillantok az engem biztosan tartó szőke fiúra, akinek az arcvonala feszes, s az egész testtartása merev. Kapkodom a levegőt, de ő a kék szemeivel már nem engem méreget. Sebesen fordulok meg a karjai között, és felsikítok a látványnak köszönhetően. Körmeim Niall kezébe mélyednek, és megragadom Harry ingét, akinek a már vére ökle újra, s újra Luke arcát éri.

– Harry, ne csináld! Engedd el! - szólongatom, de a szavaim süket fülekre találnak, s a közöttünk levő csendet csontok ropogásának hangja, amely megtöri. – Harry! – kiáltok fel újra fájdalmasan, a szemeimből makacs könnyek buknak elő, míg az izmos felkarba kapaszkodok. Ujjai Luke nyakára fonódnak, de nem fojtogatja, még mindig kemény ütésekkel sorozza. Niall megpróbál leszedni Harryről, de lerázom a karjait. Tudom, hogy gyengébben ér hozzám, és csak emiatt van lehetőségem szembemenni az akaratával.

- Hagyd abba, kérlek.. - a hangom már inkább sírásba megy át, és egy fájdalmas könyörgéssé Harry felé, aki rám pillant. A szemei vérben forognak, de feláll a srácról, aki az arcához kap, és fájdalmas nyögések sokasága szökik fel a torka mélyéről. Feláll, és a véres ujjai most az én felkaromba mélyednek.

Elkapom a tekintetemet, és azonnal meglátom, hogy a túlsó oldalról minden szem ránk szegeződik, ahogyan a kávézó ablakából is minket bámulnak az emberek. Annak ellenére, hogy igyekeznek úgy tenni, mintha nem is minket figyelnének, nem igazán sikerül nekik. Érzem, hogy Harry húz maga után, míg Niallnek, és Louisnak kiadja parancsba, hogy tüntessék el a kávézó elől Lukeot. A látásom még mindig homályos, a szívem erősen ver, és a lépteimet igyekszem Harryéhez igazítani, de ez egyenlő a lehetetlenséggel. Eszembe villan, hogy minden cuccom a kávézóban maradt.

– Várj – kérlelem, de mint akinek a szavaim mit sem jelentenek, halad tovább a sötét autó felé. – Várj már, az Isten szerelmére! – kiáltom el magam, és megrántom a kezemet, mire megtántorodik, én pedig fájdalmasan felszisszenek a cselekedetem következtében.

– Mi van? – kiált rám, én pedig összerezzenek. Máskor is volt, hogy felemelte a hangját, de most olyan harag, düh, és hitetlenség egyvelege tükröződik a szemeiben, amilyet még sohasem láttam.

– Minden cuccom a kávézóban maradt – bököm ki.

Nem enged el, csupán Niallnek kiállt, aki már be is ront a kábult emberekkel megtelt emberek közé. Harry tovább vezet, felrántja az autó ajtaját, és szinte belök a bőrülésre. Visszanézek rá, de már rám is csapja az ajtót. Niall közeledő alakja tűnik fel a visszapillantóban, és Harrynek adja a táskámat, aki bedobja egyszerűen a hátsó ülésre, s minden kiborul belőle. A földre esik a telefonom, és a parfümöm is, amit rohadtul féltek, és nem tetszik, hogy így dobálja Harry a dolgaimat, annak ellenére, hogy tudom, gondol egyet és könnyedén újra beszerzi őket nekem.

Látom, hogy megkerüli a kocsit, és a vezetőüléshez siet, de én elkezdek hátra mászni, hogy felmérjem a károkat, amiket a holmimban okozott. Még nem érek teljesen hátra, amikor elkapja a derekamat és visszafelé kezd húzni.

– Engedj el! Mindent szétdobáltál – méltatlankodok.

– Kibaszottul nem érdekel, hogy a kocsi melyik pontján hevernek a cuccaid! Ülj le a seggedre!

Erőteljes kiabálással rivall rám, de nem hallgatok rá. Lenyúlok az ő ülése alá, ahol is az ujjaim megérzik az üvegcse felületét. Nyújtózkodok még, de hátrébb kell másznom, hogy még jobban elérjem, és megkaparintsam a parfümömet.

– Lea! – mordul rám, ám még mindig egy helyben áll, ezzel a forgalmat is feltartva. Dudaszók, és szitokszók keverednek körülöttünk, de tudom, hogy Harry magasról tesz mindegyikre. – Ülj már le a seggedre! Már így is egy kicseszettül elbaszott reggelt hoztál össze, ne ronts a helyzeteden!

– Nem érdekel mit dödögsz – sziszegem a fogaim között, mire ujjai a csontomig hatoló fájdalommal ragadnak meg és tesznek vissza minden erőfeszítés nélkül az elülső ülésre. A kezemben lévő parfüm találkozik a műszerfallal, és felkiáltok fájdalmasan, ahogyan az üvegszilánkok a kezembe mélyednek, és a parfüm marni kezdi a vérző sebeket. A markom elengedi az összetört üvegcsét, amely a lábaim közé esik a szőnyegre, és a krémszínű bőr vörös mintázatot kap a véremnek köszönhetően.

– Egyszer ebben a kibaszott életben nem tudod azt tenni, amit mondok neked? – morogja, és tenyerébe fogja a kezemet. – Bassza meg – torzul el az arca, ahogyan vizsgálni kezdi a sajgó, vérben úszó tenyeremet. Nem nyúl a sebekhez, hiszen pár apró szilánk a bőrömbe hatolt, és az ő kezét pedig Luke vére festi meg. Hátrafordul, és hallom, ahogyan a dolgaim között turkál, majd kiegyenesedik, és felbontja a zsebkendős csomagomat, és kettőt is kiszed belőle. – Rendben leszel hazáig?

– Igen – mormogom.

Felbőg a motor, a dudálások megszűnnek, s a telefonját nyomkodni kezdi, miután a nadrágjában eltünteti a véres foltokat. Tudom, hogy ideges, és én is. Rendben, hogy Luke hazudott, és nem mondta el az igaz, de Harry ökleinek csapását még ő sem érdemelte meg. Ezelőtt még nem láttam, hogy Harry bárkire is kezet emelet volna, hiszen többször is kihangsúlyozta, hogy ő csupán a parancsokat osztja.

– Niall, hozd az orvost a házba! – adja ki parancsba, és bontja is a vonalat.

Kifelé bámulok, és megjelennek emlékképek, amelyeknek a főszereplője Harry és a zűrös kapcsolatunk. Eszembe villan, ahogyan az asztalon táncoltam, és kivonszolt a klubból, majd ezt követi a hajón töltött éjszaka, a tengerpart, a szüleim, és az elrohanásom, amikor szó nélkül rohantam ki a házból, és egy idegent leintettem, Harry bosszúságát nagyon is figyelembe véve.

Elhagyom a kényelmes bőrülést, és a kapu felé veszem az irányt, amely szerencsémre nyitva van, így az útra lépek, és az elhaladó járműveknek intek. A harmadik megáll, én pedig beszállok, és már csak a távolból intek vissza Harrynek.

– Hova szeretnél menni? – kérdezi a fiatal srác, aki megállt, és felajánlotta, hogy elvisz.

– A belvárosba. 

– Remek, oda tartok én is – lelkesen mondja, és rám villant egy kedves mosolyt. – A barátod dühösnek tűnt.

– Nem éppen a nyugodtságáról híres – nevetek fel. – És most biztos vagyok abban, hogy ő hív – veszem elő a hangosan csörgő készülékem, amelyen Harry neve villog. 

– Nem veszed fel? – kérdezi, amint elutasítom a hívást.

– Semmi hangulatom hozzá – vallom be.

– Értem – bólint, és bekanyarodik balra. – Te is abban a nagy házban élsz? Mindig megcsodálom, amikor erre járok.

– Igen, nemrég költöztünk oda. 

– Biztos borsos ára volt. Hallottam róla, hogy árulták már hosszú ideje, de senki sem vette meg. 

– Hát Harry megvette – mormogom. 

-  Harry.. mint, Harry Styles? – pillant rám elkerekedett szemekkel.

– Igen, miért? Ismered?

– Én, őt? Dehogy – nevet fel. – A bokájáig nem érek fel. Elég nagy neve van itt, de gondolom nem kell bemutatnom neked – vigyora nem lankad.

– New York-i vagyok, csak itt ragadtam, mondjuk.. Miatta maradtam, szóval nem, nem tudtam, hogy ekkora neve van erre – hazudom részben a dolgokat.

– Elég sok klubja van itt Szicíliában, de Rómában is például. Itt mindenki tudja, hogy ki is ő. 

– És ki is ő? azon kívül, hogy bár tulajdonos? – pórbálok valami információt kiszedni belőle. Érdekel, hogy az emberek mennyire vannak tisztában azzal, hogy ki is ő, és miből is él.

– Vannak akik úgy tartják, hogy mocskos üzletei vannak, de sokan sikeres üzletemberként tekintenek rá. 

– És te mit gondolsz róla? 

– Őszintén? – kérdez vissza, mire igennel felelek. – Lehetetlenség tiszta üzletből ennyi pénzt összeszedni, mint amennyi neki van. De miket is beszélek, a barátnője vagy. Ne haragudj.

– Én nem haragszom – mosolygom rá. – Viszont, itt jó lesz.

Leparkolt az út mentén, én pedig hálálkodva megköszönöm neki a fuvart. Még utoljára elárulja a nevét; Luke.

(részlet a 22. Fejezetből)

– Nem Kubában találkoztam vele először – magam elé meredve motyogom, magamnak, mintsem Harrynek.

– Tessék? – szalad ráncba a homloka.

– Emlékszem, amikor elszaladta, és leintettem egy autót, te pedig a balkonról nézted?

– Elfelejteni sem tudom az őrültségeidet – sóhajt fel, és behajt az utcánkba. – De miért kérded ez? Ugye nem azt akarod mondani, hogy az a féreg volt az?!

– De, igen.. – bólintok. – Kubában ismerős volt, de nem tudtam hova tenni, hiszen a világ másik felén voltam. Eszembe nem jutott a incidens.

– Remélem, hogy soha többet nem áll szándékodban beszélni vele! És ezt komolyan mondom, ha kell, bezárlak a szobába, de nem fogsz újra a közelébe menni!

– Oké, fejezd be – rivallok rá. – Ne kezelj úgy, mint egy neveletlen gyereket!

– Akkor ne viselkedj úgy – hajt be a házunk elé, mire kipattanok az autóból, és a táskámat, és minden kacatomat hátra is hagyva rontok be a házba, míg Harry folyamatosan a nevemet ismételgeti.

– Lea! – Lotti lelkes hangja magára vonja a figyelmemet. A szőnyegen ülve éppen valamit Gemmával játszanak.

– Azonnal állj meg! – kiált rám Harry, persze, nem hallgatva rá szedem kettesével a lépcsőfokokat, míg ő a nyomomba ered.