6. Fejezet*Könnyed ebéd

Lea

Feszült vagyok, és ezt bármennyire is szeretném titkolni, nem tudom. Végig érzem magamon tekintetét, ám én felé sem nézek, hiszen egyikünk sem szeretné, ha az idők folyamán kérdésekkel bombáznának bennünket. A lebukást pedig egyértelműen egyikünk sem szeretné.

Kínosan nézek Harryre, amikor olaszul kezd el beszélni a társaihoz, mire a lányok a fiúk karjaiban elhagyják az asztalunkat. Belekortyolok italomba, és a srácra nézek, aki átdobja vállaim fölött a kezét.

- Tudod, nem illik olyan nyelven beszélni, amilyet valaki a társaságban nem ért – nézek rá, mire féloldalasan elmosolyodik.

- Te vagy egy idegen országban – feleli.

- Nagyszerű érv – mosolygok rá. – Nekem mennem kellene – felelem, hiszen már igen későre is jár.

- Két feltételem van – hajol közelebb, hogy a zene miatt is jól halljam.

- Mégpedig? – játszadozom vele, és örömmel látom, hogy belemegy. Lábamra simítja kezét, ám szerencsére ruhám alá nem csúsztatja, amiért hálás is vagyok magamban.

- Hazaviszlek, ugyanis szívemre venném, ha valami történne veled – mondja. – A második, hogy holnap egy késői reggeli, korai ebédre velem tartasz.

- És, ha nem szeretném teljesíteni? – érdeklődöm.

- Hát elrabollak – villantja meg fogait, majd a vizébe kortyol. Viccesnek próbálja mutatni magát, amikor teljesen komolyan gondolja, tudom.

- Milyen egyszerűen közlöd – nevetek fel. – Végül is, nemi erőszak majd rablás, hova tetőzöd még a dolgot?

- Megmondtam, hogy nem én tettem – mordul rám, mélyen szemeimbe nézve. – Ha én tettem volna, akkor az éjszakát már nem a hotelben töltötte volna, a rendőrséges incidens után. Meghurcoltak. Szóval, jobb, ha ezt többet nem veted a szememre, mert még a végén megmutatom, hogy valójában milyen, amikor én, erőszakollak meg, baba.

- Nagyon megnyugtattál.

- Nem szokásom dédelgetni a nőket – őszintén válaszol. – Szerintem tudod, hogy ki is vagyok.

- Harry, egy srác, aki félelmet kelt a női elmékben.

- Nagyon vicces – horkan fel. – Menjünk – áll fel, és kezét nyújtja, mire kérdően nézek rá, ám nem szólok semmit inkább. Belecsúsztatom tenyeremet az övébe, másik kezembe táskámat fogom, és felállok. – Látod, nem is olyan nehéz, ha csak elfogadod az ember kedveskedését.

- Valóban – mondom automatikusan.

Szorosan fogja kezemet, miközben maga után húz egészen a bejáratig. Senkitől sem köszön el, egyszerűen oldalra húz, és egy fekete, lesötétített üvegű autóhoz, amelynek hátsó ajtaját kitárja előttem. Bemászom, és arrább csúszom, így ő is csatlakozik hozzám.

Elől már egy nagydarab férfi ül, aki nem beszél, csupán bólint, amikor Harry közli olaszul, hogy hova is menjünk.

- Remélem, hogy tetszett a hely – mondja kimérten.

- Igen, bár a táncot nem igazán próbálhattam ki – felelem kihívóan, remélve, hogy behálózása kellően célba ér.

-  Hát akkor ezt mindenképpen pótolnunk kell a közeljövőben – mosolyog. – Nos, megérkeztünk – informál, amikor a hotel bejárata előtt parkol le a sofőr. – Tizenegy óra magasságában ugyan itt foglak várni – közli.

- Köszönöm a fuvart és az estét – szállok ki, mire hallom, hogy ő is elhagyja a járművet.

- Nekem öröm, hogy találkoztunk – fogja meg a kezemet, és kézfejen csókol, majd utamra is enged.

Mosolyomat levakarom arcomról, miközben befelé haladok a hotel előcsarnokában egészen a liftig. A falnak támaszkodom, és előveszem a telefonom. Gyors üzenetet küldök Niconak, majd lenémítom a készüléket és besétálok a szobámba. Lerúgom a magassarkút, táskámat az asztalra dobom és a ruhától is megszabadulok. Fogalmam sincs, hogy hány óra, de sietek a fürdőbe gyors fogmosásra, smink lemosásra, s egy trikót áthúzva fejemen bedőlök az ágyamba. Szemeim maguktól csukódnak le, amiért igazán hálás vagyok.

*

Mivel a besötétítést a korai órákban mikor hazaértem, elfelejtettem, így egyáltalán nem lep meg, hogy a nap sugaraira ébredem. Arcomba süt a nap meleg sugara, így hátamra fordulok és kinyújtózom.

Az éjszaka emlékei utat törnek maguknak, ám ezeket megzavarja a dörömbölés az ajtómon. Nyögve felkelek, telefonomat magamhoz veszem, és az ajtóhoz megyek, amelyet ki is tárok.

- Rengetegszer hívtalak, miért olyan nehéz felvenni azt a telefont? – csattan azonnal Nico, mire csak megforgatom szemeimet.

- Mit akarsz? – ülök le az ágyra.

- Találkoztál vele?

- Igen, és együtt is ittunk, majd hazahozott… és.. basszus – nézek a telefonomra. – Tíz perc múlva itt van értem. El kell menned.

- Hova mentek? – érdeklődik, míg én szekrényemhez rohanok és kiveszek pár ruhadarabot.

- Ebédelni.

- Visszajövök este – mondja, és már távozik is a szobámból. – Vigyázz magadra – közli, s becsukja az ajtót, én pedig rohanok a fürdőbe egy gyors zuhanyra.

Hajamat szoros copfba hagyom, míg szememet kihúzom, számra pedig egy könnyed rúzst viszek fel. A szobába magamra kapom a lenge ruhákat, és tornacipőmet is felveszem. A tükörbe pillantva végignézem külsőmet, amely eléggé a koromhoz méltóra sikeredett. Táskámba elteszek minden fontos dolgot, s amint indulni szeretnék, megszólal a házi telefon. Nem veszem fel, hanem csak becsapom szobám ajtaját, és a lifthez sietek, amely szerencsémre ott van már. Beszállok, és megnyomom a gombot, míg a telefonomra pillantva megállítom, hogy már negyed tizenkettő is elmúlott.

Kilépve a felvonóból rohamos léptekben indulok a kijárat irányába, ám nem véletlen egy mellkasba ütközöm.

- Elnézést – szabadkozom azonnal olaszul.

- Semmi baj, kisasszony – olasz hangot meghallva azonnal felpillantok az előttem álló személyre. – Nem is tudtam, hogy beszéled a nyelvünket – mondja immáron angolul.

- Csak az ilyen nagyon alapokat – felelem azonnal. – Sajnálom, elaludtam.

- Nincs probléma – mondja. – Induljunk, éhen halok.

Elindulunk ki az épületből. Harry keze derekamon pihen, így vezet kifelé egyenesen az autóhoz, amelyben a sofőr már benn ül. Kitárja előttem a hátsó ajtót, mire beülök, ám becsukja, mire beljebb csúsznék. Megkerüli a járművet és mellém ül, majd indulunk is.

- Kipihented magad? – kérdezi.

- Azt nem mondanám – nézek rá. – De rajtad cseppet sem látszik az álmosság.

- Megszoktam ezt az életvitelt – könnyedén mondja.

- Érthető – mosolyodom el. – Hova megyünk? – kérdem, amikor a belváros felé vesszük az irányt, és egy sétáló utca elején meg is állunk.

- Van egy igazi olasz étterem az utcában. Személy szerint nagy kedvencem – mondja, s elhagyja a járművet. – Gyere – nyújtja a kezét felém, amikor kitárja az ajtót.

Belecsúsztatom tenyerem az övébe, és kiszállok. Táskámat vállamra helyezem, és türelmesen megvárom, amíg pár szót vált olasz nyelven a sofőrrel.

Csendben sétálunk végig az utcán. Az emberek tekintete erősen fürkészi Harryt, és ez kissé zavaró, de egyben jó dolog is, hiszen velem van, még ha célom is van az egésszel, akkor is magam mellett tudhatom. Nem tagadom, nagyon is helyes srác, és ha nem az lenne aki, akkor talán komolyabban is tudnám venni közeledését.

Megérkezve nagyjából a sétálóutca közepére, bevezet az említett étterembe. Benn klíma megy, így a levegő már is emberibb.

Mindenki köszönt bennünket, ahogyan haladunk befelé egészen egy oldalsó asztalig, amely tisztes távolságban van a többitől. Harry úriember módjára húzza ki a széket, mely cselekedetét meg is köszönöm, és elfoglalom az ülőhelyet.

- Mit kérsz inni? – néz rám.

- Narancslevet – felelem, mire bólint és olaszul leadja az italrendelésünket.

- Csodálatosan festettél tegnap, bár ma sem panaszkodhatom – dicsér.

- Köszönöm – mosolygok rá.

- És mi dolga van erre egy fiatal lánynak?

- Újságíró vagyok, vagyis még eléggé az elején vagyok a pályámnak, de igyekszem.

- Hova valósi vagy?

- Úgy is tudod, nincs igazam? – kortyolok bele narancslevembe.

- New York – bólint. – Igazán nyüzsgő, és veszélyes város.

- Nem veszélyesebb, mint Szicília.

- Éles a nyelved, ez tetszik – vigyorog.

- Azért, mert elmondom a véleményem és nem magamban tartom? – kérdezek vissza.

- Tudod, itt a nőknek a szava semmi. Elég mázlista vagy, hogy végighallgatlak.

- Amerikai lány vagyok, és nem olasz. Meglehet a véleményem és meg is van – felelem röviden.

- Miről kell írnod? – kérdezi a témát terelve.

- Az olasz életekről, emberekről és a kultúráról.  

- Akkor miért is Szicíliában vagy?

- Mindenben keresel hibát, igaz?

- Csak amiben lehet – mondja, amikor a pincér visszatér. – Rám bízod magad? Hidd el, nem fogsz csalódni – néz rám vidáman, mire bólintok. Olaszul adja le a rendelést, amely nagyon csábítóan hangzik. Tudom, hogy jól választ, hiszen már csak a neveik is fenségesen hangzanak. Végén megköszöni, a srác pedig távozik az asztalunktól. – Szóval, hogyhogy Palermo?

- Mindig információra éhes vagy?

- Nem szép kérdésre kérdéssel felelni.

- Minden kérdésedből, kérdés következik – rántok vállat. – Akkor, hogy választ is adjak. Azért, mert ez a város tetszett. Valahogyan olyan közvetlenek az emberek, és gyönyörű hely. Nem mennék olyan településre, ahol nem érzem jól magam.

- Még is történt már negatív dolog itt veled.

- Ne beszéljünk róla – húzom el a számat. – Most én kérdezek. Angol a neved, de te olasz vagy, ha jól tudom?

- Félig meddig – bólint rá. Édesanyám angol, édesapám pedig olasz volt.

- Akkor is furcsa, hogy itt élsz, és angol a neved.

- Apukám mellettem volt, csak pár éve hunyt el, míg édesanyám csak gyermekkorom része volt. Az ő emlékére vettem fel a családnevét – magyarázza.

- Ez nagyon szép gesztus – mosolygok rá.

- Hát legalább te így gondolod. Apámnak nem egészen ez volt a véleménye.

- Mi történt? – információra éhesen kérdezem.

- Ez egy másik nap története – kacsint rám, és megköszöni a pincérnek, amikor leteszi elé az ételt. A férfi távozik, én pedig az ételemmel kezdek ismerkedni. – Paradicsomos, bazsalikomos, mozarellás – mondja Harry. – Könnyű étel, az elkészítése sem túl bonyolult, és nagyon ízletes is.

- Nem gondoltam volna, hogy tudsz főzni – mondom, amint a kezembe veszem a villát.

- Eljön annak is az ideje, hogy főzök neked – kacsint. – Jó étvágyat!

- Neked is – teszek a villámra egy falatot, és emelem a számhoz. 

*

- Nagyon finom volt, köszönöm – mosolygok rá, már a hotel előtt az autójában.

- Örülök – simítja meg derekamat. – Ma este is a klubban van egy kis dolgom. Nem szeretnél velem tartani?

- Hogy újra csak ott üljek? – pillantok rá.

- Talán egy tánc is belefér – mondja.

- Rendben, legyen. Most viszont mennem kell, ha nem haragszol.

- Randi?

- Munka, de úgy is tudod – nézek rá, mire csak nevet önfeledten.

- Akkor tíz magasságában ott vagyok érted, ha neked is megfelel.

- Tökéletes. Még egyszer köszönöm az ebédet – hálálkodom, és kinyitom az ajtót. Bólint, csókot dob, én pedig becsapom az ajtót, és besietek a hotel hatalmas épületébe. 

Csoport: https://www.facebook.com/groups/177281909142492/ xx