2016. június 25., szombat

50. Fejezet*Elfordulsz, és rájövök, hogy a fal ledőlt

9 megjegyzés:
A fejezet dala: Little Mix - Towers

Homlokom a térdeimen pihen, míg Harry jelenléte körbeölel. A lábujjaim begörbülnek, a szívem érzem, hogy darabokban nyugszik Harry szoros markában. A gondolataim kuszák, köd lepi őket el, a fájdalmam hasogató, és a lélegzetem szapora. Egy őrült lány, egy őrült érzés, egy őrült tornádó, amely ismétlődően támad fel, hogy mindent elpusztítson, ami kicsit is jó, hogy újra elpusztítson, megpróbálva az érte érzet szerelmemet messze űzni tőlem.
Érzem, hogy a testemmel együtt a lelkem is remeg, s hallom, ahogyan Harry mélyen magába szívja a levegőt. Egyik keze a bokámon pihen, és az ujjai köré fonódnak. Fejét az enyémhez nyomja, s kifújja az eddig benntartott levegőt. Reszkető ajkai a bőrömet érintik a csuklómon. A tenyeremhez nemnyúl, amit mélyen magamban értékelek is. Fogalmam sincs, hogy még meddig vagyok képes elviselni a kitöréseit, és azt, hogy nem hagy a saját utamon járni. Tudom, hogy védeni akar, nem vagyok ostoba, de a fuldoklást okozó védelmezés csak megöl.
– Kérlek, mondj valamit.
Olyan halkan, esdeklően ejti a szavakat, hogy a szívem darabjai megrezdülnek a baritonja hallatán. Bármennyire is szeretnék valamit is mondani, nem tudok. A szavak nem jönnek a számra, a most ért sérülések minden esélyét elmosták annak véleményem szerint, hogy minden rendben legyen.
– Lea...
Leheli a nevemet. Melegség simogatja a kezemet, s a hideg kiráz meleg leheletének köszönhetően. Nagyot nyelek, ahogyan az orromba kúszik a vér szaga, s a gyomrom is felfordul kissé. Fel akarok nézni, az ösztöneim azt súgják, hogy nézzem meg a megsebzett kezét, de valamiért még sem teszem.
Kopogás zavarja meg a fájdalmas pillanatot. Megrezzenek, mire Harry ujjai szorosabban fognak közre.
– Harry, itt az orvos Niallel – Gemma gyengéd, még is aggodalmat sugárzó hangja szólal meg a hálószobánk ajtajának túloldaláról.
– Mindjárt megyek – mormogja Harry.
Hallom, ahogyan Gemma a lépcsőn halad lefelé, és újra csak Harry marad a fájdalommal, és a keserves égető érzéssel.
– Kérlek, engeded, hogy a vért lemossam magunkról? – ajkai megérintik a bőrömet, ahogy beszél. – Baba, légy szíves, nézz rám – simít végig a tarkómon. Ujjai a hajamba markolnak, de nem húz meg a szőke tincseket. – Kérlek szépen – suttogja bizalmasan.
Mélyen magamba szívom a levegőt, s végül felemelem a könnyáztatta arcomat. A tekintetünk találkozik. Felsóhajt, s látom, hogy magához vonna szorosan, ám még sem teszi. Feláll, a kezét nyújtja, melyre le is vándorolnak a szemeim. Biztosan tartja, egy pillanatra sem húzza vissza. Újfent a szemibe nézek. Zilált haja az arcába lóg, a szemei csillognak, a rózsaszín ajkai kissé el vannak nyílva. Felemelem az ép, remegő kezemet, s a tenyeremet az övébe csúsztatom. Felhúz finoman, majd a derekamra teszi a kezét, de én nem álldogálok előtte. Elindulok a kád felé, amely még épségben túlélte Harry rohamát.
– Vigyázz – óvatosságra int a szilánkok, és az ajtó fadarabjai miatt is. Átlépek egy nagyobb szilánkot, s remélem, hogy nem sértem fel a talpamat is. – Még délután rendbe hozatom – motyogja, én csupán egy bólintással felelek.
Semmi hangulatom az órákig tartó fürdőzéshez a háborús terület közepén, így csak beállok a kádba, megengedem a vizet, és az ott pihenő zuhanyfejet emelem fel. Harry nem lép be mellém, s értékelem, amiért egy kis területet ad, annak ellenére, hogy tudom, szíve szerint már mögöttem állna, s a segítségemre sietne. Ahogyan azt mindig is tette eddig.
Felszisszenek, mikor a tenyeremet éri a forróvíz, majd a sampon, s látom, hogy Harry már mozdul, de végül visszafogja magát, és csak annyit kérdez, hogy minden rendben, melyre újabb bólintást kap válaszul. Látom a vér és a víz egyvelegét a lefolyóban eltűnni, és a bokámon lévő ujjnyomok is leperegnek rólam.
Percek alatt végzek, és egy törülközőbe csavarom a hajamat, míg a testemet a puha, fehér köntösömbe. Még az sem zavar, hogy negyven fok tombol odakinn. Odafigyelve hagyom el fürdőszobát. Hallom, hogy Harry megnyitja a csapot, és szitkozódik, majd egy szilánk esésének hangja csapja meg a fülemet. Nem fordulok vissza, csak a gardróbba megyek, ahol pár könnyed, kényelmes ruhadarabot kapok magamra. A hajamat áttörlöm, de nedvesen hagyom a vállaimra zuhanni a tincseket. Mire visszatérek a hálóba, Harry a nedves farmerében és egy szakadt felsőben áll előttem.
– Lemehetünk, hogy az orvos megnézzen?
– Jól vagyok – felelem. – Pár vágás, túlélem, már rosszabbat is túléltem.
– Lea – sóhajt fel. – Kérlek, hadd nézzen rá.
Tudom, hogy nyüstölni fog továbbra is, és, hogy képes lecipelni, bár kétlem, hogy újra szabadon engedné az erejét.
– Rendben.
Kitárja az ajtót, előre enged, én pedig már sietve veszem a lépcsőfokokat. A nappaliban egy idős férfi, Niall, Gemma és Lotti fogad. Lotti felnéz rám, majd Harryre, és sietősen lép a nagybátyja elé.
– Jó napot – köszönök, mire a férfi feláll a kanapéról.
– Önnek is – biccent, de egy kis mosolynak árnyékát sem látom meg rajta. Kimért, és már is tudom, hogy tökéletesen ismeri Harryt. – Kérem üljön le.
Cselekszem, s ahol eddig ő ült, ott foglalok helyet. Kinyitja a fekete bőr táskát, ám mielőtt bármit is magához venne, a kezemet fogja meg. Míg ő a dolgát végi Niallre pillantok. Kék szemei engem figyelnek, ám semmit nem tudok kiolvasni belőlük, de azt nagyon is tudom, hogy dühös rám, és, amint alkalma nyílik rá, le fog teremteni, s számon fog kérni.
Felszisszenek, ahogyan a fertőtlenítő a sebeket éri, és a fogaimat összeszorítom a csípő érzés pár pillanat alatt elillan, aztán egy vékony csipeszt vesz elő, amely egy tasakban pihent eddig. Arra is fúj egy kis fertőtlenítőt, és a tenyerem felé közelít vele. Elfordítom a fejemet, és Harryre nézek, aki a karjaiban tartja a kislány, úgy, hogy ne lássa azt, amit az orvos éppen csinál.
– Beteg Lea? – vékony, szelíd hangon kérdezi Harryt.
– Igen, de a doktor meggyógyítja – feleli Harry. – Semmi baj nem lesz, oké?
Lotti bólint, és Harry vállára hajtja a fejét, míg a fürtjeivel játszik továbbra is.
Gemma tekintetével találkozik az enyémé, és mérgesen méreget. Sajnálkozom, de nem mondok semmit. Most nem tehetem, annak ellenére, hogy tudatában vagyok annak, idő kérdése, és meg fogja ragadni az alkalmat, hogy megkérdezze: mi a fészkes fenét is tettem?
– Szerencsére nem kell varrni, de a kötést cserélje időnként. Hagyok itt még kötszert és fertőtlenítőkrémet is.
– Köszönöm – állok fel, és Harryhez megyek. – Nézesd meg te is a kezedet.
– Semmi szükség rá – rázza le magáról egyszerűen a dolgot.
Nem fogadom el a nemleges választ. Lottit átveszem, a kislány pedig végigsimít az arcomon.
– Meggyógyultál?
– Igen – mosolygok a tündéri kislányra, s újfent Harryre nézek. Nem kell megszólalnom szerencsére, mert morogva bár, de magától lép a kanapé irányába, és az orvos elé tartja a szétszabdalt kezét.

***

Felmegyek az emeletre, míg Harry Niallel félrevonul. Első utam a ruháimhoz vezet. A szekrény mélyéről a nagy bőröndömet kihúzom, s felnyitom. Utoljára akkor használtam ezt a táskát, amikor Kubába menekültem Rómából, Harry elől. Ennek a gondolatától is már a hideg kiráz, s libabőr jelenik meg a karjaimon. A már kissé szárazabb hajamba túrok, amely most enyhén göndören lóg az arcomba, ahogyan pár ruhadarabot elkezdek behajtogatni. Nem dobálom össze, nem sietek, hiszen eszem ágában sincs úgy elmenni, hogy ne vegyen észre. Ez jelenleg lehetetlennek is bizonyul.
Lassan telik meg a táska, bár keserves fájdalom, amely minden ruhadarabnál rám tör, ahogy a táskám mélyére kerül. Nem minden holmimat viszem, meg sem próbálkozok vele, mindössze a legszükségesebbek kerülnek be. Leemelem a neszesszeremet, s a fürdőszobába megyek. Ahogyan a viharvert helyiségen újra végigszalad a tekintetem, rájövök, hogy ugyan oda jutottunk vissza, ahonnan elindultunk.
A fiókokból pár dolgot dobálok az anyagtáskába, amellyel a kezeim között, a sminkes táskámmal együtt lépem át a darabjaira hullott ajtót. A hálószoba ajtaja kitárul, a lábaim megmerevednek, s alsó ajkamat foglyul ejtik a fogaim.
– Mit csinálsz?
Félelem van a hangjában, míg maga mögött becsukja az ajtót. Látom, ahogyan a keze ökölbe szorul, a tekintete értetlen.
– El kell mennem, Harry..
– Miről beszélsz? – lép közelebb, de én hevesen hátrálni kezdek. – Ne mondj ekkora ostobaságokat, kérlek.
– Kell egy kis tér, hogy tisztán tudjunk gondolkozni.
– Teljesen tisztán tudok gondolkodni – mordul rám.
– Hát persze – nevetek fel, s ellépek mellette, hogy az utolsó fontosnak vélt dolgaimat is a a bőröndbe tegyem.
– Lea, nem teheted ezt velem...
– Látod Harry, ez a baj – nyugodtan nézek fel rá, s a cipzárt összehúzom a táskán. – Nem csak rólad van szó, hanem rólam is. – Belátom, hogy védelmezni akarsz, hiszen ebben a világban ez... őrültség az egész – rázom meg nevetve a fejemet. – Csak egyszer hagyj elmenni, úgy, hogy nem jössz utánam, kérlek. Mind a kettőnknek kell egy kis tér, hidd el, hogy jót fog tenni. El tudjuk dönteni, hogy mit szeretnénk. Annyira függünk egymástól, hogy ez már nevetséges.
– Nevetséges? – röhög fel. – Eddig azt akartad, hogy komolyan vegyelek, és ezt a kapcsolatos dolgot is, most pedig azt akarod, hogy hagyjalak elmenni.
– Ezt a te érdekedben is mondom, Harry – állok fel.
– Ha az én érdekeimet tartottad volna a szemeid előtt, nem jöttél volna erre a kibaszott szigetre!
Hátat fordít, én pedig köpni-nyelni nem tudok. Hallom, hogy becsapja az ajtót sértetten, dühösen, én pedig a könnyeimet visszanyelve nézem a hűlt helyét.


2016. június 18., szombat

49. Fejezet*Romba döntött szilánkok

18 megjegyzés:
Hangosan csapom be a hálószoba ajtaját, de még így is tisztán hallom Harry nehéz lépteit, amelyekkel a nyomomba eredt, mióta csak elhagytuk az autóját. Lerúgom a szandálomat, s tovább megyek a fürdőszobába, amelynek az ajtaját hasonló csattanással csukom be maga után, és fordítom is rá a zárat. A heves mozdulatnak köszönhetően a kezembe nyilall a fajdálom, és felszisszenek. A vér elered, és érzem, hogy a könnyek mardosni kezdik a szemeimet, míg a keserű epe a torkomat marja.
- Lea! – mély hang süvít a levegőbe, mire összerezzenek, de felelés helyett a csapot nyitom meg, s hideg vizet folyatok a kezemre. Az ujjaimmal igyekszek a szilánkokat eltüntetni a tenyerem repedéseiből, és kizárni, hogy Harry éppen dühöng. - Nyisd ki ezt a kibaszott ajtót! - üvöltve követeli. Össze szorítom a fogaimat, ahogyan egy mélyebb üvegdarabot húzok ki a tenyeremből.
- Basszus – szisszenek fel, s pár másodperc erejéig lehunyom a szempilláimat, amíg újabb dörömbölés nem töri meg a víz csobogását.
- Két kibaszott másodperced van, hogy kinyisd, vagy betöröm! - fenyegetőzik, én pedig pontosan tudom, hogy egy pillanatig sem gondolkozna el a dolgon, mielőtt az ajtónak esne.
- El kellene felejtened a káromkodást, amikor az unokahúgod a házban van – mondom olyan hangerővel, hogy ő is tökéletesen hallja a szavaimat.
- Lea! Ne baszakodj velem!
Elzárom a csapot, letolom a nadrágomat, és a felsőmtől is megszabadulok. Fehérneműben állok a csempézett falak között, míg az ajtó meg-meg reccsen Harry dübörgésének köszönhetően. A fa nyekken, én pedig a fehér ajtóra szegezem a tekintetemet.
- Fejezd be az ordibált – sóhajtok fel, megnyitom a zuhanyt, s amíg a víz a kellő hőmérsékletet eléri, megszabadulok a többi ruhaneműtől is.
Ahogyan a kabin nedves talaját érinti a talpam, magamra is csukom az ajtót, és a dörömbölés már is tompábban ér el hozzám. Az arcomat a vízsugár alá fordítom, ám ahogyan a forróvíz a nyílt sebekkel rendelkező tenyeremet érinti, felszisszenek, és arrább is húzom. Csak lehunyt pillákkal áztatom magamat, nem foglalkozok semmivel, csak a mocskot, a fájdalmat, és a heves lüktetést akarom lemosni magamról. Hajam a vizes testemhez tapad, a vérem pedig a lefolyóban tűnik el felhígítva a vízzel.
Nagyot ugrok, minek következtében megcsúszok, és fájdalmasan sajgó lábbal és kézzel a fenekemre kerülök. Kinézek a párás üvegen, és konstatálom, hogy Harry valóban megszüntette az akadályt. Remegő testtel, kapkodó lélegzettel várom a csapást, amely közeleg. Kivágódik az ajtó, és az üveg darabokban a földre zuhany. Harry vérben forgó szemekkel kémlel engem. Farkasszemet nézünk, én még mindig a tusoló aljában ülve nézek fel rá, míg ő teljesen fölém ágaskodik. Nagyot nyelek, és a félelem kiül az arcomra is, tudom. A szívem olyan gyorsan ver, hogy versenyt futhatna, és tarolna. Harry kezei ökölbe vannak szorítva, az állkapcsa feszes, ahogyan a testtartása is. Lenyúl, a felkaromba mélyeszti az ujjait, s az érintése keserves fájdalmat okoz. Szabad kezemet azonnal az ő csuklójára teszem, de az erőm teljesen eltörpül az övé mellett. A lábam megcsúszik, de Harry szinte kirángat a kabinból, szerencsére a látott, földön heverő szilánkokat át tudom lépni, mielőtt a talpaim is felhasadnának egy-egy üvegszilánknak köszönhetően.
- Engedj el! - kiált rá, és megrántom a kezemet, de az ujjai olyan erősen fonódnak az enyéim köré, hogy csak magamnak okozok még több fájdalmat, mintha az eddigiek nem lennének elegek.
Megtorpan, megfordul, így már egymással szemben vagyunk. Bőven magasabb nálam, hiába is lábujjhegyen állok, a szilánkoknak köszönhetően. Ahogyan a sarkam a kő hideg felületét éri, érzem, hogy egy kis üveg megkarcolja a bőröm felszínét. Arrább állok, felemelem a lábamat, és vizsgálgatni kezdem a talpamat.
- Engedj már el, az Isten szerelmére! - mordulok rá.
- Fejezd be a gyerekes viselkedést, Lea! Nem tudod felfogni, amikor azt mondom, hogy maradj a seggeden? Nehezedre esik megérteni, hogy csak kicseszettül téged akarlak megvédeni? Neked akarok jó! A picsába, elegem van abból, hogy pátyolgatlak, védelek, te pedig szarsz rá és a saját naiv gondolataid után mész! Nőj már fel, könyörgöm! Nem látod, hogy az átkozott vesztedbe rohansz?
- Befejezted? - hasonló hangot ütök meg, mint ő. - Tudod válaszokat akarok, ha te nem vagy képes megválaszolni a kérdéseimet mástól kell megkérdeznem! Annyira önző vagy! Azt hiszed, hogy nem tudok megbirkózni a dolgokkal, amikor már sok mindenen átmentem és még itt vagyok Harry! Tudod már akkor el kellett volna hagynom téged, amikor még nem is ismertelek. Nem kellett volna elvállalnom, hogy beépülök hozzád. Sok gyötrelemtől megkíméltem volna magamat, te pedig még mindig vígan elégíthetnéd ki az irodád asztalán Flort!
- Hallgass el! - ordít rám, már sokkal közelebbről. Az ujjai még szorosabbá válnak, míg én a szemeibe nézve próbálom lefeszegetni magamról a nagy kezét. - Nem gondolod át, amit mondasz, főleg nem, amit teszel! Legyél már egy kicsit megfontoltabb. Ez minden, amit eddig is kértem tőled, csak te kicseszettül nem hallod meg, amit mondok neked. Annyira elegem van már ebből a macska-egér játékból. Mindig ugyanaz az átkozott kör, amit teszünk. Teszel valamit, amivel ártasz magadnak, én pedig rohanok, és megmentelek téged. Ez annyira kicseszettül unalmas!
- Egyáltalán honnan tudtad, hogy hova megyek? - még mindig próbálom az ujjait levenni a kezemről, de nem tudom, annak ellenére, hogy már gyengült a fogása. - Az egyik emberedet rám állítottad, vagy mi? - nagyot nyel, s ebből már tudom, hogy olyan dolog, ami ki fog borítani. Ismételten. - Mondd el!
- Nyomkövető van a telefonodban és a karóráidban is – vallja be, az én szemeim pedig elkerekednek.
- Oké, egy kibaszott filmben vagyunk? - pillantok körbe, mintha kamerát keresnék. - Ne röhögtess. Harry, ez nem vicces – állja a tekintetemet, érzem az arcomon, ahogyan kifújja a levegőt. - Te ezt komolyan mondtad – állapítom meg. - Ez beteges. Kibaszott beteg vagy Harry! - kiáltok rá immáron hisztérikusan.
A szavaim célt érnek. Megrezzen, és látom, hogy az utolsó mondatom valóban megrengette.
- Felfogod, ha azt mondom, hogy a te érdekedben tettem? Mi lett volna, ha nem érek oda? Elvisz és ki tudja mit tesz veled, Lea!
Elenged, én pedig hátrálni kezdek. A vizes hajamba túrok, és cseppet sem érdekel, hogy teljesen pucéran állok előtte, míg a szoba alapzaját megadja a zuhanyból áradó víz. A fa és üvegdarabok zavaros egyveleget alkotnak a padlózaton, de most ez a legkisebb problémám.
- Megerőszakol? - horkanok fel. - Nem minősülne új tapasztalatnak.
- Ne beszélj így magadról! - indul el felém olyan lendülettel, hogy a hátrálásomnak köszönhetően a szekrénynek ütközök, melyben a termékek hangosan érnek össze. Harry szemei megrebbennek, én pedig olyan sebességgel kapkodom a levegőt, mintha attól félnék, bármelyik pillanatban elfogyhatna. - Utálom, amikor magadat ócsárolod, és olyan szavakat használsz, amik nem is igazak. Áldozat vagy, és ezt el kell fogadni, de nem úgy, ahogyan te teszed. Folyamatosan a fejemhez vágod, és tudom, hogy amiatt, mert kételkedsz bennem, pedig rengetegszer elmondtam, hogy nem én tettem. Lea, meg kellene értened, hogy én védeni próbállak. Nem szeretném, ha bármi bajod esne, de nehéz úgy, ha folyamatosan megszöksz, amikor alszok, vagy éppen nem vagyok a közelben. Mintha fogságban tartanálak, ami kicseszettül nem igaz.
- Nem, nem tartasz egy toronyban, rácsozott ablakokkal, de az érzés akkor is fojtogató, Harry! És nyomkövető, komolyan? - nyögök fel fájdalmasan. - Kezeltetned kellene magad, mert ez így nem mehet tovább. Nem fogom a végletekig tűrni az atyáskodásodat.
- Elhagysz? El akarsz hagyni? - förmed rám megint magasabb hangnemet megütve. Mind a két felkarom megragadja, és kissé megráz.
- Engedj el, kérlek – nyugodtabban mondom, mert muszáj lecsillapodnunk. Lotti és Gemma a földszinten vannak, és ezeket a kiabálásokat, üvegcsörömpölést, és az ajtó betörését is biztosan hallották.
- Válaszolj – könyörgően kérlel.
- Fogalmam sincs.
Elkerekednek a szemei, mélyen magába szívja a levegőt, elenged, de a pulton mindent végigsöpör. A fogkefék üvegtartója darabjaira törik, ahogyan a többi hasonlóan gyengébb anyagból készült dolgok is. Megtámaszkodik a mosdónál, én pedig a szám elé tett kézzel figyelem még mindig a szekrény előtt állva. A haja az arcába omlik, mélyen lélegzik, aztán felpillant a tükörbe, de nem engem, hanem saját magát méregeti. Ujjai elfehéredve szorítják a mosdó szélét, s szempillantás alatt lendül az ökölbe szorított keze, a tükör pedig visszhangot ver, amint a falat elhagyja, és a pultot, s az előtte levő földet árasztja el.
Felkiáltok, és végignézek a fürdőszobán, amelyet a káosz, a maradványok uralnak. Már nyoma sincs annak, amikor a nagy kádban egymást ölelve elmerültünk el, vagy kisebb csipkelődések közepette az egész falat takaró tükör előtt készülődtünk. Minden darabjaira hullott, s úgy érzem, hogy ez nem csak a helyiségre vonatkozik.
- Harry – lépek hozzá, de ő elrántja a kezét.
A jobb ökle vérzik, még innen is tisztán látom.
- Kérlek, had nézem meg. Le kell nyugodnod – kerülöm meg, és megfogom a véres kezét.
- Ne érj hozzám – sziszegi, és újra meglendíti a kezét, mire én menekülőre fogom. Ebben a pillanatban rám néz. - Baba – suttogja. Lassan indul el felém, de én csak hátrálok, ám a hosszú lábai elől nincs menekvés. - Azt hiszed, hogy bántanálak? - suttogja. Olyan a hangja, mint egy rémült kisgyereknek, akinek a szemei előtt az lebeg, hogy a legféltettebb játékát elveszti. Igen, úgy érzem, hogy Harry egy sérült gyerek, míg én csak a játékszere vagyok, akit kiborít, romba dönt majd újraépít apránként, hogy újra kártyavárként véget vethessen a boldogságomnak. - Kérlek, ne húzódj el, soha nem bántanálak, ezt tudnod kellene, Baba – simítja a kezét az arcomra, amelyen a makacs könnyeim sorra követik egymást. - Lea, kérlek – meggyötörten beszél, és az ő szemei is csillognak. Most először érzem védtelennek magamat vele szemben. Egy védtelen lánynak, akinek semmi helye ezen a szigeten, ebben a házban, de legfőképpen Harry dühének célkeresztjében.
Végigcsúszok a fal mentén, a lábaimat felhúzom, a kezeimmel pedig átölelem azokat. Harry elém guggol, és már az ő arcát is könnyek sokasága lepi el. Az első alkalom, hogy nem csak engem, de magát is romba döntötte.  

2016. június 11., szombat

48. Fejezet*Egybeolvadó vérnyomok

4 megjegyzés:
Felpillantok az engem biztosan tartó szőke fiúra, akinek az arcvonala feszes, s az egész testtartása merev. Kapkodom a levegőt, de ő a kék szemeivel már nem engem méreget. Sebesen fordulok meg a karjai között, és felsikítok a látványnak köszönhetően. Körmeim Niall kezébe mélyednek, és megragadom Harry ingét, akinek a már vére ökle újra, s újra Luke arcát éri.
– Harry, ne csináld! Engedd el! - szólongatom, de a szavaim süket fülekre találnak, s a közöttünk levő csendet csontok ropogásának hangja, amely megtöri. – Harry! – kiáltok fel újra fájdalmasan, a szemeimből makacs könnyek buknak elő, míg az izmos felkarba kapaszkodok. Ujjai Luke nyakára fonódnak, de nem fojtogatja, még mindig kemény ütésekkel sorozza. Niall megpróbál leszedni Harryről, de lerázom a karjait. Tudom, hogy gyengébben ér hozzám, és csak emiatt van lehetőségem szembemenni az akaratával.
- Hagyd abba, kérlek.. - a hangom már inkább sírásba megy át, és egy fájdalmas könyörgéssé Harry felé, aki rám pillant. A szemei vérben forognak, de feláll a srácról, aki az arcához kap, és fájdalmas nyögések sokasága szökik fel a torka mélyéről. Feláll, és a véres ujjai most az én felkaromba mélyednek.
Elkapom a tekintetemet, és azonnal meglátom, hogy a túlsó oldalról minden szem ránk szegeződik, ahogyan a kávézó ablakából is minket bámulnak az emberek. Annak ellenére, hogy igyekeznek úgy tenni, mintha nem is minket figyelnének, nem igazán sikerül nekik. Érzem, hogy Harry húz maga után, míg Niallnek, és Louisnak kiadja parancsba, hogy tüntessék el a kávézó elől Lukeot. A látásom még mindig homályos, a szívem erősen ver, és a lépteimet igyekszem Harryéhez igazítani, de ez egyenlő a lehetetlenséggel. Eszembe villan, hogy minden cuccom a kávézóban maradt.
– Várj – kérlelem, de mint akinek a szavaim mit sem jelentenek, halad tovább a sötét autó felé. – Várj már, az Isten szerelmére! – kiáltom el magam, és megrántom a kezemet, mire megtántorodik, én pedig fájdalmasan felszisszenek a cselekedetem következtében.
– Mi van? – kiált rám, én pedig összerezzenek. Máskor is volt, hogy felemelte a hangját, de most olyan harag, düh, és hitetlenség egyvelege tükröződik a szemeiben, amilyet még sohasem láttam.
– Minden cuccom a kávézóban maradt – bököm ki.
Nem enged el, csupán Niallnek kiállt, aki már be is ront a kábult emberekkel megtelt emberek közé. Harry tovább vezet, felrántja az autó ajtaját, és szinte belök a bőrülésre. Visszanézek rá, de már rám is csapja az ajtót. Niall közeledő alakja tűnik fel a visszapillantóban, és Harrynek adja a táskámat, aki bedobja egyszerűen a hátsó ülésre, s minden kiborul belőle. A földre esik a telefonom, és a parfümöm is, amit rohadtul féltek, és nem tetszik, hogy így dobálja Harry a dolgaimat, annak ellenére, hogy tudom, gondol egyet és könnyedén újra beszerzi őket nekem.
Látom, hogy megkerüli a kocsit, és a vezetőüléshez siet, de én elkezdek hátra mászni, hogy felmérjem a károkat, amiket a holmimban okozott. Még nem érek teljesen hátra, amikor elkapja a derekamat és visszafelé kezd húzni.
– Engedj el! Mindent szétdobáltál – méltatlankodok.
– Kibaszottul nem érdekel, hogy a kocsi melyik pontján hevernek a cuccaid! Ülj le a seggedre!
Erőteljes kiabálással rivall rám, de nem hallgatok rá. Lenyúlok az ő ülése alá, ahol is az ujjaim megérzik az üvegcse felületét. Nyújtózkodok még, de hátrébb kell másznom, hogy még jobban elérjem, és megkaparintsam a parfümömet.
– Lea! – mordul rám, ám még mindig egy helyben áll, ezzel a forgalmat is feltartva. Dudaszók, és szitokszók keverednek körülöttünk, de tudom, hogy Harry magasról tesz mindegyikre. – Ülj már le a seggedre! Már így is egy kicseszettül elbaszott reggelt hoztál össze, ne ronts a helyzeteden!
– Nem érdekel mit dödögsz – sziszegem a fogaim között, mire ujjai a csontomig hatoló fájdalommal ragadnak meg és tesznek vissza minden erőfeszítés nélkül az elülső ülésre. A kezemben lévő parfüm találkozik a műszerfallal, és felkiáltok fájdalmasan, ahogyan az üvegszilánkok a kezembe mélyednek, és a parfüm marni kezdi a vérző sebeket. A markom elengedi az összetört üvegcsét, amely a lábaim közé esik a szőnyegre, és a krémszínű bőr vörös mintázatot kap a véremnek köszönhetően.
– Egyszer ebben a kibaszott életben nem tudod azt tenni, amit mondok neked? – morogja, és tenyerébe fogja a kezemet. – Bassza meg – torzul el az arca, ahogyan vizsgálni kezdi a sajgó, vérben úszó tenyeremet. Nem nyúl a sebekhez, hiszen pár apró szilánk a bőrömbe hatolt, és az ő kezét pedig Luke vére festi meg. Hátrafordul, és hallom, ahogyan a dolgaim között turkál, majd kiegyenesedik, és felbontja a zsebkendős csomagomat, és kettőt is kiszed belőle. – Rendben leszel hazáig?
– Igen – mormogom.
Felbőg a motor, a dudálások megszűnnek, s a telefonját nyomkodni kezdi, miután a nadrágjában eltünteti a véres foltokat. Tudom, hogy ideges, és én is. Rendben, hogy Luke hazudott, és nem mondta el az igaz, de Harry ökleinek csapását még ő sem érdemelte meg. Ezelőtt még nem láttam, hogy Harry bárkire is kezet emelet volna, hiszen többször is kihangsúlyozta, hogy ő csupán a parancsokat osztja.
– Niall, hozd az orvost a házba! – adja ki parancsba, és bontja is a vonalat.
Kifelé bámulok, és megjelennek emlékképek, amelyeknek a főszereplője Harry és a zűrös kapcsolatunk. Eszembe villan, ahogyan az asztalon táncoltam, és kivonszolt a klubból, majd ezt követi a hajón töltött éjszaka, a tengerpart, a szüleim, és az elrohanásom, amikor szó nélkül rohantam ki a házból, és egy idegent leintettem, Harry bosszúságát nagyon is figyelembe véve.

Elhagyom a kényelmes bőrülést, és a kapu felé veszem az irányt, amely szerencsémre nyitva van, így az útra lépek, és az elhaladó járműveknek intek. A harmadik megáll, én pedig beszállok, és már csak a távolból intek vissza Harrynek.
Hova szeretnél menni? – kérdezi a fiatal srác, aki megállt, és felajánlotta, hogy elvisz.
A belvárosba. 
Remek, oda tartok én is – lelkesen mondja, és rám villant egy kedves mosolyt. – A barátod dühösnek tűnt.
Nem éppen a nyugodtságáról híres – nevetek fel. – És most biztos vagyok abban, hogy ő hív – veszem elő a hangosan csörgő készülékem, amelyen Harry neve villog. 
Nem veszed fel? – kérdezi, amint elutasítom a hívást.
Semmi hangulatom hozzá – vallom be.
Értem – bólint, és bekanyarodik balra. – Te is abban a nagy házban élsz? Mindig megcsodálom, amikor erre járok.
Igen, nemrég költöztünk oda. 
Biztos borsos ára volt. Hallottam róla, hogy árulták már hosszú ideje, de senki sem vette meg. 
Hát Harry megvette – mormogom. 
-  Harry.. mint, Harry Styles? – pillant rám elkerekedett szemekkel.
Igen, miért? Ismered?
Én, őt? Dehogy – nevet fel. – A bokájáig nem érek fel. Elég nagy neve van itt, de gondolom nem kell bemutatnom neked – vigyora nem lankad.
New York-i vagyok, csak itt ragadtam, mondjuk.. Miatta maradtam, szóval nem, nem tudtam, hogy ekkora neve van erre – hazudom részben a dolgokat.
Elég sok klubja van itt Szicíliában, de Rómában is például. Itt mindenki tudja, hogy ki is ő. 
És ki is ő? azon kívül, hogy bár tulajdonos? – pórbálok valami információt kiszedni belőle. Érdekel, hogy az emberek mennyire vannak tisztában azzal, hogy ki is ő, és miből is él.
Vannak akik úgy tartják, hogy mocskos üzletei vannak, de sokan sikeres üzletemberként tekintenek rá. 
És te mit gondolsz róla? 
Őszintén? – kérdez vissza, mire igennel felelek. – Lehetetlenség tiszta üzletből ennyi pénzt összeszedni, mint amennyi neki van. De miket is beszélek, a barátnője vagy. Ne haragudj.
Én nem haragszom – mosolygom rá. – Viszont, itt jó lesz.
Leparkolt az út mentén, én pedig hálálkodva megköszönöm neki a fuvart. Még utoljára elárulja a nevét; Luke.
(részlet a 22. Fejezetből)

– Nem Kubában találkoztam vele először – magam elé meredve motyogom, magamnak, mintsem Harrynek.
– Tessék? – szalad ráncba a homloka.
– Emlékszem, amikor elszaladta, és leintettem egy autót, te pedig a balkonról nézted?
– Elfelejteni sem tudom az őrültségeidet – sóhajt fel, és behajt az utcánkba. – De miért kérded ez? Ugye nem azt akarod mondani, hogy az a féreg volt az?!
– De, igen.. – bólintok. – Kubában ismerős volt, de nem tudtam hova tenni, hiszen a világ másik felén voltam. Eszembe nem jutott a incidens.
Remélem, hogy soha többet nem áll szándékodban beszélni vele! És ezt komolyan mondom, ha kell, bezárlak a szobába, de nem fogsz újra a közelébe menni!
– Oké, fejezd be – rivallok rá. – Ne kezelj úgy, mint egy neveletlen gyereket!
– Akkor ne viselkedj úgy – hajt be a házunk elé, mire kipattanok az autóból, és a táskámat, és minden kacatomat hátra is hagyva rontok be a házba, míg Harry folyamatosan a nevemet ismételgeti.
– Lea! – Lotti lelkes hangja magára vonja a figyelmemet. A szőnyegen ülve éppen valamit Gemmával játszanak.
– Azonnal állj meg! – kiált rám Harry, persze, nem hallgatva rá szedem kettesével a lépcsőfokokat, míg ő a nyomomba ered.

2016. június 4., szombat

47. Fejezet*Szófogadatlan kislány

8 megjegyzés:
Melegem van, izzadok, és a hajam a nedves bőrömhöz tapad. Próbálom az elgémberedett tagjaimat mozgásra bírni, de lehetetlennek bizonyul. Harry második bőrfelületként tapad rám, míg a takaró hanyagul a lábainknál pihen. Meleg lehelete a nyakamat még jobban melegíti, s egyszerre csiklandozza is. Az ölelése már fojtogató, és erőfeszítést kell tennem, hogy a levegő a tüdőmbe áramoljon. Bár tény, hogy annyira fülledt meleg van, és szárazság, hogy ez csak már cseresznye a tejszínhab tetején. Egy kissé megmozdulok, de tényleg csak minimálisan, mire Harry felmordul, s a hátára gördül elengedve a testemet. A szempillái az arcára simulnak, a mellkasa lassan emelkedik, és süllyed, míg a keze a hasán pihen. Az arca oldalra van fordítva, az ablak felé, amelyen a spaletta ki van tárva, a nap pedig az arcát ragyogja be. Elmosolyodok a látványom, de lassan lemászom a magas ágyról. Még a parketta is melegen éri a talpamat. A hajamat egy oldalra söpröm, és már is szidom magam, amiért nem kötöttem fel elalvás előtt. Halkan sétálok a teraszra, és a levegő szinte fojtogatóan száraz. A fák lombkoronája nem jár, s a nap sugarai ördögien tűznek. Az ablakhoz lépek, és behajtom a spalettát, reménykedve, hogy Harry tovább alszik még. Az ágy mellől felkapom a telefonomat, lenémítom, és a fürdőbe sétálva egy üzenetet gépelek be közbe, hogy, mire elkészülök, a válasz is megérkezzen. A mosdó mellé helyezem a készüléket, megszabadulok a ruhadaraboktól, és a zuhany alá állok, amelyből hideg víz zúdul rám.
A hajamat egy szoros kontyba fogom, hogy még véletlenül se melegítsen a nap további részében, s a sminket nem viszem túlzásba. A gardróbból megszerzek pár ruhadarabot, a magassarkú szandálommal, s a táskámmal a kezemben sétálok ki a szobába. Még mindig Harry szuszogása, amely a helyiséget megtöltik, bár már a hasán fekszik, a párnámon van az arca, és csodálkozom, hogy levegőt még kap, annyira mélyen merül el az anyagban.
Kiosonok lábujjhegyen a hálónkból, és a telefonomat nyomkodva igyekezek lefelé, úgy, mintha egy betörő lennék a saját házamban. Teljesen elmerülök a válaszadásban, és egy kisebb köhögés, amely visszaránt a valóságba. Felnézek ijedten, majd meg is nyugszok, amikor Gemma mosolygós arca néz vissza rám.
- Jó reggelt – köszönök, és leülök a fotelbe.
- Neked is – mosolyog, és egy kirakóst helyez a megfelelő helyre. Lotti fel sem néz rám, teljesen elmerül a játékban.
- Harry?
- Még alszik, de fogalmam sincs, hogy miért, ilyenkor már a telefon a fülén van, és még engem is irányít – felelem, s a szandálomat felveszem.
- Igen, meglepő, de hát neki is kijár a szabadnap.
- Szerint ez a fogalom ismeretlen neki – dobom a táskámba a telefonomat.
- Hova sietsz?
- Egy találkozóm van, de ha visszajövök elmehetnénk valamerre, ha gondolod.
- Rendben van – egyezik bele, én pedig a szárnyaimat bontva az utamra is indulok.
A meleg újra megcsap, és már is megfordul a gondolataimban, hogy visszafordulok, és a légkondicionált nappaliba vonulok, ahol elviselhető ez az őrült idő. Beszállok az autóba, a táskámat az ülésre dobom, az ablakot teljesen leengedem, és ki is hajtok a főútra, hogy mielőbb a városba érjek.

A lábaimat gyors lépekre ösztönzöm, hogy mielőbb a kávézóba érjek, és egy hűs italt magamhoz tudjak venni. A bensőm szinte már sír egy hideg pohár vízért, és talán még kettőért. A napszemüvegemtől megszabadulok, amint a forgalmas helyre belépek, és a tekintetemmel már keresni is kezdem a szőke hajú fiút, aki a kezét felemelve az egyik asztal felől jelez is nekem. Magas sarkaim visszhangot vernek annak ellenére is, hogy beszédek zajában haladok végig a célig. Leülök, a táskámat magam mellé teszem, a telefonomat pedig az asztalra, hogy lássam, Harry mikor is ébred fel. Tudom, hogy azonnal üzenetekkel fog elárasztani és hívásokkal, lehetőséged adva nekem arra, hogy hazafelé induljak.
- Jó reggelt – töm a szájába egy villára feltűzött tojásdarabot Luke.
- Neked is, és jó étvágyat – dőlök hátra, és az éppen erre andalgó pincérlányt le is szólítom. Luke mohón töm a szájába újabb falatot, és kever egyet a még gőzölgő kávéján.
- Mi a helyzet? Harry nem zárt ketrecbe, most, hogy itt vagyok a városba?
- Nem, eléggé intelligens már ahhoz, hogy a ketrec helyet, inkább a hálónkat használja – húzom mosolyra a számat, ő pedig felnevet. - Te vagy tényleg Lotti apja?
- Hé, lassabban a testtel – törli meg a száját és ő is hátradől, de az arcáról a vigyora egy másodpercre sem tűnik el.
- Ne szórakozzunk egymással Luke, kérlek, csak te ne próbálj meg itt minden szart beadni. Egy egyszerű, eldöntendő kérdés, amire igennel vagy nemmel kell felelned. Természetesen az őszinte választ akarom tudni.
- Ki mondta ezt neked egyáltalán?
- Lényegtelen – sóhajtok fel, s megköszönöm a lánynak az italt.
- Álljunk meg egy pillanatra – ujjait egybe fonja, és az asztalon megtámaszkodva a kék tekintetével az én zöld szemeimbe mered. - Reggel arra ébredek egy hosszú éjszaka után, hogy egy reggelire hívsz.. egy barátságos hangvételű üzenet volt, mire rábólintottam. Nem vagyok hülye, Lea – nevet fel. - Eleinte gondolkoztam rajta, de tudom, hogy Harry látni sem akar, emiatt a csapda ötletét elvetettem. Bár, be kell vallanom őszintén, hogy nem számítottam ilyen kényes kérdésekre.
- Ez nem egy kényes kérdés!
- Nevetséges, hogy idejössz, és azt kérdezed, hogy én vagyok-e annak a kislánynak az apja. Be kell látnod, hogy nem igazán tartozik rád, eltekintve attól, mi is a válaszom rá.
- Mitől tartasz?
A kérdésem hallatán a nevetésétől remegnek meg az ablakok, és érzem, hogy minden szem ránk szegeződik. Felsóhajtok, és keresztbe teszem a lábamat, miközben a mobilomra pillantok, de a képernyője még mindig fekete. Ez nyugalommal áraszt el, s annak a tudatával, hogy még van időm valami információ birtokába jutni.
- Elég! - erőteljesebb hangon szólalok fel. Meglepem, mert a nevetése abbamarad, ám a mosoly az arcán díszeleg továbbra is.
- Miért jöttél ide? Mert kétlem, hogy annak a lánynak a sorsa érdekelne.
- Nem volt véletlen a találkozásunk – kérdésnek indult, ám egy kijelentőmondatban fejeződött be.
- Úgy látom, hogy a vőlegényed csodás dolgokat mesélt rólam. Nem is értem, hogy miért engedett el ide. Várjunk csak, fogadok, hogy semmit nem tud az ittlétedből – csettint egyet a nyelvével. - Rossz úton jársz Lea. Mit fog tenni, ha a tudomására jut, hogy velem találkoztál az ő szavai ellenére is? Talán újra a kis nyakadra fonja az ujjait? Vagy még durvább dolgot fog tenni? - a szavai megrémítenek, mert ezek a négy fal között történtek, oly távol eső városokban. - Bátor vagy – dől ismételten hátra. - Amikor megtudtam, hogy te beépültél hozzá, nem hittem el. Annyira kicseszettül ártatlan voltál, de mára már látszik, hogy nem adod magadat annyira könnyen. Harry keményen kiképzett, és megformált téged, és, ha te még nem is hiszed, olyan vagytok, mint a zsák meg a foltja. Mocskosak, és a lehetetlent nem ismerők. A saját maga képére formált, ez hihetetlen! Most az egyszer kalapomat emelem a srác előtt, komolyan. Sajnálom, hogy nem velem találkoztál előbb, remek párost alkottunk volna – kacsint rám. - Ó, igen, Lotti az én lányom, és el fogom vinni innen. Nem hagyom, hogy egy bűnözőkkel teli városban, családban éljen.
- Ne reménykedj a reménytelen dolgokban – nevetek fel. - Soha nem fogsz a közelébe jutni, Luke! Én maga garantálom, hogy soha nem találkozol a lányoddal. Nem érdemled meg, hogy megismerjen, és, hogy apának szólítson!
- Annyira naiv vagy. Úgy látszik, hogy az uralkodód, még ezt nem verte ki belőled – szisszen fel, én pedig a jeges vizet az arcába öntöm. - Ejnye kicsi lány – áll fel, és egy szalvétával megtörli az arcát. - Ezt elcseszted – ragadja meg a felkaromat, és az ajtó irányába rángatni kezd.
- Engedj el!
Az emberek egyként néznek ránk, és a szemeikkel követik minden átkozott mozdulatunkat. Senki nem szól, senki sem mozdul meg. Nem tagadás, a maffiától mindenki retteg, és, ha tehetik, távol maradnak minden mocskos eseménytől, amelyek a zsarnok embereket körülveszik.
A szőke srác ujjai a csontomig hatolva, a fájdalom az egész testemet ellepi, és hiába minden próbálkozás, nincs menekvés. Úgy hurcol maga után, mintha a levegőben szálló angyal lennék, aki súlytalan, és fájdalmat nem érez.
Luke kilöki az ajtót, egem pedig kipenderít rajta. Két kar fonódik körém, a tulajdonosa pedig azt suttogja.. minden rendben. Luke pillanatok alatt terül el a földön hangos nyöszörgések közepette az orrát fogva, mint egy focilabdával eltalált jajveszékelő kisgyerek.
Szkielet Smoka Panda Graphics