47. Fejezet*Szófogadatlan kislány

Melegem van, izzadok, és a hajam a nedves bőrömhöz tapad. Próbálom az elgémberedett tagjaimat mozgásra bírni, de lehetetlennek bizonyul. Harry második bőrfelületként tapad rám, míg a takaró hanyagul a lábainknál pihen. Meleg lehelete a nyakamat még jobban melegíti, s egyszerre csiklandozza is. Az ölelése már fojtogató, és erőfeszítést kell tennem, hogy a levegő a tüdőmbe áramoljon. Bár tény, hogy annyira fülledt meleg van, és szárazság, hogy ez csak már cseresznye a tejszínhab tetején. Egy kissé megmozdulok, de tényleg csak minimálisan, mire Harry felmordul, s a hátára gördül elengedve a testemet. A szempillái az arcára simulnak, a mellkasa lassan emelkedik, és süllyed, míg a keze a hasán pihen. Az arca oldalra van fordítva, az ablak felé, amelyen a spaletta ki van tárva, a nap pedig az arcát ragyogja be. Elmosolyodok a látványom, de lassan lemászom a magas ágyról. Még a parketta is melegen éri a talpamat. A hajamat egy oldalra söpröm, és már is szidom magam, amiért nem kötöttem fel elalvás előtt. Halkan sétálok a teraszra, és a levegő szinte fojtogatóan száraz. A fák lombkoronája nem jár, s a nap sugarai ördögien tűznek. Az ablakhoz lépek, és behajtom a spalettát, reménykedve, hogy Harry tovább alszik még. Az ágy mellől felkapom a telefonomat, lenémítom, és a fürdőbe sétálva egy üzenetet gépelek be közbe, hogy, mire elkészülök, a válasz is megérkezzen. A mosdó mellé helyezem a készüléket, megszabadulok a ruhadaraboktól, és a zuhany alá állok, amelyből hideg víz zúdul rám.

A hajamat egy szoros kontyba fogom, hogy még véletlenül se melegítsen a nap további részében, s a sminket nem viszem túlzásba. A gardróbból megszerzek pár ruhadarabot, a magassarkú szandálommal, s a táskámmal a kezemben sétálok ki a szobába. Még mindig Harry szuszogása, amely a helyiséget megtöltik, bár már a hasán fekszik, a párnámon van az arca, és csodálkozom, hogy levegőt még kap, annyira mélyen merül el az anyagban.

Kiosonok lábujjhegyen a hálónkból, és a telefonomat nyomkodva igyekezek lefelé, úgy, mintha egy betörő lennék a saját házamban. Teljesen elmerülök a válaszadásban, és egy kisebb köhögés, amely visszaránt a valóságba. Felnézek ijedten, majd meg is nyugszok, amikor Gemma mosolygós arca néz vissza rám.

- Jó reggelt – köszönök, és leülök a fotelbe.

- Neked is – mosolyog, és egy kirakóst helyez a megfelelő helyre. Lotti fel sem néz rám, teljesen elmerül a játékban.

- Harry?

- Még alszik, de fogalmam sincs, hogy miért, ilyenkor már a telefon a fülén van, és még engem is irányít – felelem, s a szandálomat felveszem.

- Igen, meglepő, de hát neki is kijár a szabadnap.

- Szerint ez a fogalom ismeretlen neki – dobom a táskámba a telefonomat.

- Hova sietsz?

- Egy találkozóm van, de ha visszajövök elmehetnénk valamerre, ha gondolod.

- Rendben van – egyezik bele, én pedig a szárnyaimat bontva az utamra is indulok.

A meleg újra megcsap, és már is megfordul a gondolataimban, hogy visszafordulok, és a légkondicionált nappaliba vonulok, ahol elviselhető ez az őrült idő. Beszállok az autóba, a táskámat az ülésre dobom, az ablakot teljesen leengedem, és ki is hajtok a főútra, hogy mielőbb a városba érjek.

A lábaimat gyors lépekre ösztönzöm, hogy mielőbb a kávézóba érjek, és egy hűs italt magamhoz tudjak venni. A bensőm szinte már sír egy hideg pohár vízért, és talán még kettőért. A napszemüvegemtől megszabadulok, amint a forgalmas helyre belépek, és a tekintetemmel már keresni is kezdem a szőke hajú fiút, aki a kezét felemelve az egyik asztal felől jelez is nekem. Magas sarkaim visszhangot vernek annak ellenére is, hogy beszédek zajában haladok végig a célig. Leülök, a táskámat magam mellé teszem, a telefonomat pedig az asztalra, hogy lássam, Harry mikor is ébred fel. Tudom, hogy azonnal üzenetekkel fog elárasztani és hívásokkal, lehetőséged adva nekem arra, hogy hazafelé induljak.

- Jó reggelt – töm a szájába egy villára feltűzött tojásdarabot Luke.

- Neked is, és jó étvágyat – dőlök hátra, és az éppen erre andalgó pincérlányt le is szólítom. Luke mohón töm a szájába újabb falatot, és kever egyet a még gőzölgő kávéján.

- Mi a helyzet? Harry nem zárt ketrecbe, most, hogy itt vagyok a városba?

- Nem, eléggé intelligens már ahhoz, hogy a ketrec helyet, inkább a hálónkat használja – húzom mosolyra a számat, ő pedig felnevet. - Te vagy tényleg Lotti apja?

- Hé, lassabban a testtel – törli meg a száját és ő is hátradől, de az arcáról a vigyora egy másodpercre sem tűnik el.

- Ne szórakozzunk egymással Luke, kérlek, csak te ne próbálj meg itt minden szart beadni. Egy egyszerű, eldöntendő kérdés, amire igennel vagy nemmel kell felelned. Természetesen az őszinte választ akarom tudni.

- Ki mondta ezt neked egyáltalán?

- Lényegtelen – sóhajtok fel, s megköszönöm a lánynak az italt.

- Álljunk meg egy pillanatra – ujjait egybe fonja, és az asztalon megtámaszkodva a kék tekintetével az én zöld szemeimbe mered. - Reggel arra ébredek egy hosszú éjszaka után, hogy egy reggelire hívsz.. egy barátságos hangvételű üzenet volt, mire rábólintottam. Nem vagyok hülye, Lea – nevet fel. - Eleinte gondolkoztam rajta, de tudom, hogy Harry látni sem akar, emiatt a csapda ötletét elvetettem. Bár, be kell vallanom őszintén, hogy nem számítottam ilyen kényes kérdésekre.

- Ez nem egy kényes kérdés!

- Nevetséges, hogy idejössz, és azt kérdezed, hogy én vagyok-e annak a kislánynak az apja. Be kell látnod, hogy nem igazán tartozik rád, eltekintve attól, mi is a válaszom rá.

- Mitől tartasz?

A kérdésem hallatán a nevetésétől remegnek meg az ablakok, és érzem, hogy minden szem ránk szegeződik. Felsóhajtok, és keresztbe teszem a lábamat, miközben a mobilomra pillantok, de a képernyője még mindig fekete. Ez nyugalommal áraszt el, s annak a tudatával, hogy még van időm valami információ birtokába jutni.

- Elég! - erőteljesebb hangon szólalok fel. Meglepem, mert a nevetése abbamarad, ám a mosoly az arcán díszeleg továbbra is.

- Miért jöttél ide? Mert kétlem, hogy annak a lánynak a sorsa érdekelne.

- Nem volt véletlen a találkozásunk – kérdésnek indult, ám egy kijelentőmondatban fejeződött be.

- Úgy látom, hogy a vőlegényed csodás dolgokat mesélt rólam. Nem is értem, hogy miért engedett el ide. Várjunk csak, fogadok, hogy semmit nem tud az ittlétedből – csettint egyet a nyelvével. - Rossz úton jársz Lea. Mit fog tenni, ha a tudomására jut, hogy velem találkoztál az ő szavai ellenére is? Talán újra a kis nyakadra fonja az ujjait? Vagy még durvább dolgot fog tenni? - a szavai megrémítenek, mert ezek a négy fal között történtek, oly távol eső városokban. - Bátor vagy – dől ismételten hátra. - Amikor megtudtam, hogy te beépültél hozzá, nem hittem el. Annyira kicseszettül ártatlan voltál, de mára már látszik, hogy nem adod magadat annyira könnyen. Harry keményen kiképzett, és megformált téged, és, ha te még nem is hiszed, olyan vagytok, mint a zsák meg a foltja. Mocskosak, és a lehetetlent nem ismerők. A saját maga képére formált, ez hihetetlen! Most az egyszer kalapomat emelem a srác előtt, komolyan. Sajnálom, hogy nem velem találkoztál előbb, remek párost alkottunk volna – kacsint rám. - Ó, igen, Lotti az én lányom, és el fogom vinni innen. Nem hagyom, hogy egy bűnözőkkel teli városban, családban éljen.

- Ne reménykedj a reménytelen dolgokban – nevetek fel. - Soha nem fogsz a közelébe jutni, Luke! Én maga garantálom, hogy soha nem találkozol a lányoddal. Nem érdemled meg, hogy megismerjen, és, hogy apának szólítson!

- Annyira naiv vagy. Úgy látszik, hogy az uralkodód, még ezt nem verte ki belőled – szisszen fel, én pedig a jeges vizet az arcába öntöm. - Ejnye kicsi lány – áll fel, és egy szalvétával megtörli az arcát. - Ezt elcseszted – ragadja meg a felkaromat, és az ajtó irányába rángatni kezd.

- Engedj el!

Az emberek egyként néznek ránk, és a szemeikkel követik minden átkozott mozdulatunkat. Senki nem szól, senki sem mozdul meg. Nem tagadás, a maffiától mindenki retteg, és, ha tehetik, távol maradnak minden mocskos eseménytől, amelyek a zsarnok embereket körülveszik.

A szőke srác ujjai a csontomig hatolva, a fájdalom az egész testemet ellepi, és hiába minden próbálkozás, nincs menekvés. Úgy hurcol maga után, mintha a levegőben szálló angyal lennék, aki súlytalan, és fájdalmat nem érez.

Luke kilöki az ajtót, egem pedig kipenderít rajta. Két kar fonódik körém, a tulajdonosa pedig azt suttogja.. minden rendben. Luke pillanatok alatt terül el a földön hangos nyöszörgések közepette az orrát fogva, mint egy focilabdával eltalált jajveszékelő kisgyerek.