55. Fejezet*Elmosott vérnyomok

Harry Szemszöge

Nyújtózok, a lepedő meleg felületén túlságosan is könnyedén siklik végig a kezem. Felmordulok, az ujjaim felgyűrik az anyagot és ez azonnal teljesen kiszakít az álom és a való világ határáról. Pillanatok alatt válok éberré és ülök fel. A Hold gyér fényében nézek körbe, de sehol sem látom Lea alakját. A karcsú teste sehol sem jelenik meg, s emiatt azonnal el is pattan bennem az ideg. Konstatálom, hogy a spaletták ki vannak tárva, így a minimális levegő beáramlik a helyiségbe. Lábaim rohamos tempóban érik a padlózatot, a fürdőbe is benézek a sötétség és a csend ellenére, de ott sem látom a lányt. Megfordul a fejemben, hogy lelépett, annak ellenére, hogy tudja úgy is megtalálom. Nincs a Földön az a hely, ahol ne találnám meg a nagy szájával együttesen.

A szoba ajtaját olyan lendülettel rántom meg, hogy a fa megnyekken, s kérdéses pár másodpercig, hogy a helyén marad-e, de nem igazán szentelek neki több figyelmet, mert már lefelé haladok futólépésekben a nappaliba, amely hasonlóan az ürességtől tátong. Nyújtott léptekkel indulok tovább, ám megtorpanok.

– A kurva életbe! – kiáltok fel, amikor egy átkozott játékra lépek, amelyet Lotti hagyott itt.

Arrább rugdosom a darabokat, majd hajamba túrva a konyhába megyek, annak a reményében, hogy egy pohár vízért jött le. Próbálom tényleg nem a falra festeni az ördögöt, talán amiatt sem, hogy akkor az önarcképem nézne vissza rám. Azt hiszem elég mindenkinek, ha egy van belőlem, így ki is űzöm a gondolatokat a fejemből és a konyhába lépek. A pulton ott a pohár és a palack is, de az agyamban teljesen elpattan valami, amikor a kamra ajtaját meglátom.

A titkos ajtó nyitva, és halk beszélgetésnek hangja szűrődik fel. Komolyan, lehetne csak egy kicseszett éjszaka, amikor nem kell üldöznöm, és a seggén maradásán bírnom ezt a lányt? Kétlem, hogy valaha is megélem, hogy nem sodorja magát bajba az átkozott kíváncsiságával együtt.

Szinte már rohanok lefelé a hideg falak között, a fény felé.

– Hidd el, Lea, nem tudsz mindent róla – mormogja Luke, mire az ujjaim ökölbe szorulnak.

– Ne próbálj meg bármi hülyeséggel is beetetni – halkan beszél Lea, olyan, mintha rettegne attól, hogy megtud egy olyan dolgot, amely teljesen összetöri.

Ó, ha tudná, hogy az a mocsok miket is tud rólam. Ha megtudná, hogy miket is tettem az érkezése előtt, teljesen elveszíteném, és többé nem hinne bennem. Tudom. S ennek a tudata megrémiszt, és az őrületbe kerget. Nem hagyom, hogy ez a féreg eltaszítsa tőlem azt a személyt, aki értelmet adott az életemnek, még ha ezzel ő nincs is tisztában.

– Hogy szerethetsz egy olyan embert, aki senkit sem szeret magát leszámítva?

Megtorpanok a kérdés hallatán, annak ellenére, hogy csak a düht tetőzi bennem még jobban. Felsőtestem a hideg téglafalnak dől, ahogyan a csípőm is. Bokszer takarja mindössze a testemet, de ez a feszítő anyag is csak azért, mert volt este, amikor Lotti átslisszolt hozzám, s velem töltötte az éjszakát.

– Fogalmad sincs, hogy mi van köztem és Harry között. Nem ismered!

Luke felnevet és nevetése visszhangot ver. Türtőztetnem kell magam erőteljesen, hogy ne mozduljak. Muszáj Lea szavait hallanom. Muszáj tudnom, hogy mit gondol, annak ellenére, hogy tudom, tudom, hogy szeret és minket már senki, és semmi nem fog elválasztani.

A nyálas gondolatokat az agyam hátulsó felébe zargatva koncentrálok a beszélgetésre, amely a kis helyiségből szűrődik ki.

– Te talán ismered? Ostoba vagy, hogyha azt hiszed, az életébe beengedett, és hagyja, hogy információ birtokába juss. Egyértelmű, hogy egy nőben soha nem bízna, aki a lábát könnyedén teszi szét egy szép mosolyért.

Hatalmas csattanást hallok, így pár lépést megteszek, de látom, hogy Luke lekötözve ül még mindig véres fejjel, és szakadt, vérfoltos ruhában, míg Lea véres kézzel, feszes testtartással áll előtte. Dühösen a hajába túr, s egy újabb pofont ad a srácnak, aki felszisszen. Igen, a csajom erőset üt, tudom igazolni.

– Harry igenis bízik bennem! Szeret és tisztel. A francba, te semmit nem tudsz rólunk, hogy van merszed a nevedet a szájára venni, amikor ő veled ellentétben tudom, hogy mellettem marad, és soha nem hagy el! Soha nem fog hátat fordítani nekem, ahogyan te az Gemmával és a lányoddal tetted! Undorító vagy. Itt ócsárlod őt, amikor a szádra se vehetnéd!

Lea ordít, és közeledik még jobban a fiú felé, de én a csípője köré fonom a kezemet, s megakadályozom, hogy túlságosan is közel kerüljön Lukehoz. Megijed, s hátra kapja a fejét, de ahogyan felfogja én vagyok az, megnyugszik, az izmai elernyednek és a karjaimba simul. Szívem szerint korholnám, amiért egy trikóban és francia bugyiban álldogál a hidegben, ezelőtt a féreg előtt, aki a látványát sem érdemli meg. Hátrálok, magammal vonom a lányt is, akinek a kezén ott van Luke elkenődött vére.

– Hogy veszíthetted szem elöl – röhög fel. – Kételkedtem abban, hogy nem jelensz meg. És lám, itt is vagy, annyira kicseszett kiszámítható vagy!

– Menjünk – mormogom Lea fülébe, és megfogom a kezét. Az sem érdekel, hogy vér szennyezi, csak kerüljünk ki innen, hogy nyugodtan, na jó, viszonylag nyugodtan beszélhessek vele.

– Ugyan, olyan szép mesedélutánt szakítottál félbe – szisszen fel Luke. – Miért nem folytatod te a mesét, Harry?

– Nincs semmi mesélni valóm – szögezem le.

– Ugyan már, haver.. a régi barátság emlékére. A közös szép titkainkat meséljük el. Joga van tudni, és hidd el, Lea nagyon is kíváncsi. Igaz, drágám? – pillant a lányra féloldalas vigyorral az arcán, amelyet szívesen letörölnék az öklöm segítségével az arcáról.

Lea felsóhajt a karjaimban, ujjai az enyémeket megszorítják és felnéz rám. Látom, hogy az oldalát fúrja a kíváncsiság, és a szemeiben az információ megszerzésének vágya csillan meg.

– Menjünk – nézek a szemeibe, s kifelé kezdem el húzni a szobából. Nem hagyom, hogy ez a barom hülyeségekkel tömje tele Lea fejét. Igaz, lehetséges, hogy nem annyira lennének hülyeségek az elhangzott szavak, de jobb távol maradni a bajtól. Nem áll szándékomban okod adni arra, hogy ismételten megpróbáljon nekem hátat fordítani.

– Ugyan, elrontod a bulit, Harry! – kiált utánunk Luke. – Szerinted soha nem fogja megkérdezni, hogy mi van a családoddal? – gyorsabban szedem a lábaimat, s megjegyzem magamban, hogy holnapra hűlt helye lesz ennek a féregnek. – Nem ostoba lány Lea, és pontosan tudja, hogy valami nem stimmel veled!

– Menj – nézek a lányra, aki megtorpan a szavak hallatán a lépcsőfokok előtt. – Lea, ne szórakozz velem – sziszegem a szavakat.

– Vallj színt Harry! – ordítja Luke. – Kérdezz rá Lea, hogy mi történt a felmenőivel. Garantálom, hogyha nem teljesíted az akaratát, te is az ő sorsukra jutsz!

Elengedem a lány kezét, és vészjósló gyorsasággal indulok visszafelé. Hallom, ahogyan Lea kiállt utánam, de már semmit sem tud tenni, mert az öklöm Luke arcával gyorsan és kegyetlenül találkozik, kellő fájdalmat és sérülést vonva maga után.

– Harry! – kiált fel Lea, elkapja a felkaromat, és igyekszik hátra rántani.

A próbálkozása nem ebben a helyzetben, mosolygásra késztetne, ám most a mosoly árnyékának sem tudok engedni. Izmaim fájdalmasan kemények, s csak még egy ütést szeretnék mérni az arcára, ám hagyok Lea érintésének, s hátrébb lépek. Vérrel borított öklömet fogja és húz maga után. Most ő az, aki a lépcsők irányába vezet, fel egyenesen a konyhába. Becsukom a polcokkal rejtett ajtót, s finoman megszorítom a lány kezét.

Lea akaratosan rángat, én pedig becsukom a kamra ajtaját, s követem. Ahogyan elhaladunk a pult mellett, a vizes palackot felkapva követem tovább a lányt, aki meglepően nem bombáz a kérdéseivel, nem menekül, nem ordibál, mindössze az emelet irányába húz maga után. Lélegzetvételeit tisztán hallom, ahogyan szinte azt is, hogy a gondolatai ezerrel cikáznak a fejében. A házban már csend van, s csak remélem, hogy Lotti és Gemma semmit sem érzékelt az éjszakai műsorból.

A hálónkba megérkezve sem elégedik meg Lea. A fürdőszoba, ahova betaszít, a villanyt feloltja, és a kezeinket a csap alá dugja. Úgy érzem magam, mint amikor anya mosta meg a kezeimet, mert homokos, sáros volt a délutáni csínytevésem követően. Elmosolyodok az emléktöredéknek köszönhetően és hagyom, hogy Lea apró kezei az enyémekről tüntessék el annak a féregnek a nyomait. Bőségesen használ a szappanból, amelynek kókusz illata van. Én már rég kivágtam volna a fürdőből, de látva az arcán, hogy mennyire is élvezi, s imádja az illatot, így megkegyelmezek az orrcsavaróan gej löttynek.

Lassan az utolsó nyomok is eltűnnek a lefolyóban, ahogyan ezt már oly sokszor tettük. Talán túlságosan is, de ehelyett csak a nagy csend, ami most az őrületbe kerget. Sokkal jobban szeretem, még ha ő nem is így gondolja, ha elmondja mi is jár a fejében. Ám ő csak hallgat, s kifelé menet könnyedén szabadul meg a trikójától, és szerez egy bővebb felsőt az én szekrényemből. Az ágyon ülve várom, hogy végre újra egy helyiségbe legyünk, s ahogyan ez meg is történik, elkapom a kezét, és a lábaim közé vonom. Derekára simítom a kezét, egy kusza szőke tincsit pedig a füle mögé tűrök. Nem kerüli a tekintetemet, ami meglehetősen pozitív dolognak bizonyul.

– Mondj valamit – cirógatom meg a csípőjénél a bőrét.

– Minek? Mindig is előnyben részesítetted, ha befogom a számat – halkan beszél, s szinte figyelnem kell arra, hogy mit is mond éppen. – Amúgy is kétlem, hogy bármit elmondanál. Hasztalan, időrabló dolog lenne, ha most megint nekiállnálak faggatni. Ordibálás, ostoba törés-zúzás, aztán pedig az újabb menekülésem. Te nem fáradtál még ebbe bele? – túr a hajam, így a homlokomból minden átkozott hosszú tincs eltűnik. A szavai meglepnek, s kellemes csalódásként érnek.

– Nem hagynám, hogy elmenj. Te is tudod, hogy mindig visszahozlak, mert itt a helyed, mellettem.

– A lényegét megragadtad – sóhajt fel, és a mellkasomnak dől.

– Meglepő, hogy ilyen könnyen elengeded a témát – a kezem lejjebb csúszik a fenekére, s elmosolyodik. – Sokkal jobb lett volna, ha kiabálsz velem, kérdőre vonsz. Ez a hallgatás... utálom.

Végigdőlök az ágyon, őt is vonom magammal. Teljesen elnyúlunk, ám ő háttal fordul nekem, s az ujjaimon levő gyűrűkkel kezd el játszani. Az én kezem a csípőjén pihen, a szemhéjaimat lehunyom, hogy végre visszaaludjunk. Percekig csend is uralkodik, ám mélyen magába szívja a levegőt.

– Ugye tudod, hogy kíváncsi vagyok?

Felnevetek, s a hajába fúrom az orromat. Jobban magamhoz szorítom és egy puszit adok neki.

– Meglepő lett volna, ha nem – jegyzem meg.

– Miért van itt Luke?

– Szemmel akarom tartani. Onnan nem tud kijönni, be van kamerázva, és lentről nem lehet feljönni. Hidd el, ha nem tudnám, hogy biztonságos, akkor nem itt lenne.

– Más is volt már itt?

– Nem. Nem szoktam életben hagyni őket.

Megmerevedik a karjaim között. Számat a nyaka bőrére nyomom, mire kissé ellazul.

– Ő sem marad sokáig? – finoman fogalmaz, és ezt aranyosnak találom. Próbálom visszafogni magam, és ne a normális, szókimondó stílusomba válaszoljak.

– Nem terveztem hosszútávra vele – vallom be.

– Mire célzott? – kérdezi, s a gyűrűmet forgatni kezdi. – Mi történt a családoddal?

– Ne feszegessünk olyan témát, ami a múltban történt. Felesleges, idegtépő beszélgetés lenne.

– Mikor fogsz megbízni bennem?

Mocorogni kezd, én pedig szorosabban fogom, ám szerencsére nem menekülőre fogja, mindössze megfordul a karjaim között.

– Nem arról van szó, hogy nem bízok meg benned, baba. Csupán felesleges terhelned magad olyan ócska dolgokkal, amik téged nem érintenek. Ezek velem történetek, még azelőtt, hogy megismertelek volna. És, ami akkor történt, nem igazán tartozik rád.

Felvonja az egyik szemöldökét, és felhorkan. Keze a lepedőre esik a mellkasomról, s most már csak én tartom közöttünk a kapcsolatot.

– Nem úgy értettem – mondom azonnal, mielőtt tovább agyalna, de tudom, hogy már úgy is késő.

– Mindegy – sóhajt fel. – Nem úgy értetted, de még is kimondtad, szóval egy pillanatig megfordult benned, és eddig sem voltál igazán az a szószátyár. Valahogy csak-csak újra feljön mindenen alkalommal. De rendben, nem érdekel. Csak ezt tartsd tiszteletben, és te se kérdezgess semmi olyat, ami a múltamban történt.

– Baba, én mindent tudok rólad.

Újfent hátat fordít nekem, felsóhajt, és elhelyezkedik. Közelebb csúszok hozzá, utálom, amikor ennyire kicseszettül megmakacsolja magát, és tagad. Egyértelmű, hogy éberen figyelne, s habzsolná minden szavamat, ha beszélnék. Ismerem, nem tudja tagadni.

– Holnap ne legyen itt, ha már annyira végezni akarsz vele. Nem szeretném, ha valahogyan Lotti közelébe jutna.

– Rendben – húzom magamhoz, s elengedem az összes felmerülő témát, mert tudom, nemsokára úgy is ismételten mindent a szememre fog vetni.